Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Bánhidi Tibor: Ceruzarajzok - Itáliáról
feltalálja magát: a tízesemben az egyest négyesre javítja ki. Én tizenötre emelem a tétet, ő harmincra engedi le, s a tekintetében kérdés parázslik: lesz-e végre üzlet? Persze hogy lesz; negyven líráért két zacskóval ad a mogyoróból. De további engedményről azután nem lehet szó. A fényképezőgép elé már csak úgy áll, ha „fellépéséért” előre lefizetem — a két szál cigarettát. A Villa d’Este kertjében Aki nem csupán Rómára, de a város környékére is kíváncsi, okvetlenül felkeresi a 2800 éves települést, Tivolit. Ragyogó tájakon, gombafenyők és pineák között vezet a Via Tiburtina az ősi dombok felé, melyeket Horatius és Catullus is megénekelt már. Olajfák hamuszín erdejéből bontakozik ki a Hadriánus- és a Gregorianus- villa, s mindenekelőtt a varázsos szépségű Villa d’Este. Híres kertjében számlál- hatatlanul sok diszkút csobogtat tiszta forrásvizet, a buja növényzet közt felszálló pára opálos köntöst terít a táj fölé. A Fortuna Esadra félkörben zuhogó vízfüggönye mögött elsétálhatnak a látogatók, a Róma-kút, a Száz forrás kútja, a Rometta-kút és a Sárkánykút szökellő sugarai mohák zöldjére hullatják cseppjeiket. Visszafojtaná az ember a hasonlatot, de kivédhetetlenül felötlik benne: olyan az egész, mintha a mesék birodalmában járna. Aztán visszakanyarodunk a „szürke” házak közé, a Viale Nicolo Arnaldin járunk már, mikor az idegenvezető a fejéhez kap: — Elfelejtettem megemlíteni — mentegetőzik —, hogy a szökőkutak alkotásra ihlették az önök Liszt Ferencét is. Mesélik, hogy a híres zeneszerző gyakran és szívesen járt a kert útjain, s egyik szimfonikus költeményét szánta az itteni emlékeinek: „A Villa d’Este kútjai”-t. — No, és Tivoli mivel adózott Liszt emlékének? — kérdezzük nyomban. Tanácstalan tekintet a válasz — az igazság pedig az, hogy Tivoli elfeledkezett a zeneszerzőről. Pedig márványba vésett, Lisztre emlékeztető soroknak még volna hely a Villa d’Este épületének falán. Pillantás az Albano-hegyekre A római ember, ha borra szomjazik — Frascatira gondol. A híres bortermő vidék alig egy ugrásnyira pompázik a fővárostól, s dombjain ameddig a szem ellát, szőlőfürtök aranyát érleli a napsugár. Kedves a meghívás, betelepszünk hát az öreg szőlősgazda, Giovanni Torregian pincéjébe, s ízlelgetjük a fehér mai váziát. Mi a zamatos bort dicsérjük, ő az életéről beszél: — Egy hektárnyi a szőlőm, évente nyolcezer liter bort szüretelek a tőkékről ... Hogy meg lehet-e ebből élni? Egymillió lírát jelent ez pénzben, aminek felét a napszámosoknak fizetem ki. Itt a nyakamon még az adó, s így bizony feleségemmel együtt nekem is dolgozni kell a szőlőskertben. — Hiszen a munka nem szégyen — jegyezhetné meg akárki. Ez igaz, de signore Torregian és neje is — betöltötte már a nyolcvanadik évét! * * * Aki Frascatiba ellátogat, az a Rómába visszavezető utat rendszerint úgy választja meg, hogy érintse a festői Castelgandolfo-t. Ezer méter mély krátert 29
