Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Morvay Gyula: Ahol bölcsőn ringatták (Elbeszélés)
a hősök, valahol máshol. Mi egyszerű parasztemberek vagyunk, akik csak dolgoztunk, adót fizettünk, megint dolgoztunk, katonáskodtunk, meghaltunk, gyerekeink is meghaltak a királyokért, császárokért. Most aztán ennek vége, most aztán dolgozunk és békességben élünk — mondta Urbán Antal. * * * A tegnapi világ maradványai pajtákban, rozs-kötélcsomók alatt pókhálósodnak; senki sem szánt a régi ekével: az egybeállt földek más szerszámokat kívánnak — gépeket. A mestergerendákat kiszedték a szobák falaiból; szélesebb ablakokat, ajtókat vágtak; a régi házakba fürdőszobát építenek. A régi Boros-portán vasrácsos üvegverandát épített a fiatal gazda. Brenkus István; a régi mestergerenda ott hever a gádor alatt. Hegedűsök házuk elejéről leszedték a régi Napot jelképező sugaras motívumot. Bara Miskáék, s még vagy kétszázan új házat építettek. Az állomástól két kilométerre egyetlen egy ház sem volt, ma a kis mázsaháztól a faluig házsor vezet. A „Kilencfa” helyén házak, kertek vannak. Mindjárt a kertek alatt a magasfeszültségű villany- oszlopokon remegve búg az áram. Régen nem sütnek parasztkenyeret Tardos- kedden! Az udvarokon álló kis parasztkemencéket ledöntötték: virágokat ültettek helyére. A cukrászda előtt sorba állnak a parasztasszonyok a süteményért, olyan nagy a fogyasztás. Az asszonyok, lányok szilonban és velúr- bársonyban járnak, az emberek évszázados divatja most lesz mássá: korszerűvé. Lülü-gombos pruszlikja már csak az öreg Gulogyi Menyhértnek volt, régi, házi készítésű csonttűje Boros Viktor ángyinak volt. Talán koporsójába tették, mivel ez szokás volt. Rádió, televízió zeng a faluban. A Határiak-dűlőben olaj után kutattak, de nem találtak; löszös a talaj, de a geológusok nem adták fel a reményt: mélyebb rétegekben van olaj. A határban vékonyan csurdogáló vizeket már megfogták; most ártézikutakat fognak fúrni, mivel ember, állat víz után eped. A lovakat beadták a szövetkezetbe, az udvarokban csak itt-ott van háztáji ló. Tarkoskedden vett Ferenc Jóska lovat öreg Hegedűs Andrástól. Bécsből Érsekújváron állt meg a gyors. A király feleségével elkocsizott Nagy- surányba, ahol a kis vízimalom — olyan „egy szem kevés, kettő sok” maimocska — a császári asztalra őrölte ötesztendős búzából a lisztet. Nagy- surányból Tardoskeddre ment a pofaszakállas császár, akinek tollas tisztjei Hegedűs András gyönyörű lovait akarták megvenni a császár számára, de a nyakas parasztember nem adta el lovait. Még a császárnak sem. „Vannyi van lovam, de — nem eladó. Még a császárnak se! Ferenc Jóska felaggatta Aradon a magyar vértanúkat” — mondta dohogva az öreg paraszt, amiért aztán egyhónapi áristomot kapott, lovait pedig bajzomba oda kellett adnia. Pedig azok a lovak ették meg Hegedüsné asszony fehérlisztjét, kenyérnek jó volt a korpa is. — A határt nem zárják el az urasági birodalmak, mint Dögös- majornál gróf Nemes János, mint Megyer felé a régi gróf Károlyi uradalma, vagy mint nyugat felé a primacia „jó néhány” ezer holdja. Kerek tizenkétezer hold határa van a falunak, amelyben kb. hatezer ember él. Másképpen szabták ki az új, nagy parcellákat, másképpen szabódott ki a tardoskeddiek élete is. Jönnek-mennek, mozognak a nagy világban. Való igaz, hogy régen is eljártak „messze-vasútra”, de most távirdamunkások; bányákban dolgoznak; a pozsonyi és a komáromi üzemekben szakmunkások. Más lett az élet Tardoskedden. Boros János fiatal korában alig ismerte a hagymát, a paradicsomot, a sáfránt; most a Náaémél azzal a kevés, megfogott vízzel öntözik kertészetüket, és 21
