Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Bartók értékelésének problémájához

szerű koncepciója. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy a muzsikusnak a kicsiben feltárt zenei világot végig kell járnia, meg kell ismernie, és így juthat el nagyobb műveihez. Ebből is világosan kitetszik, hogy Bartók nemcsak nagy alkotó és zenetudós, hanem nagy zenepedagógus is volt, aki tisztán látta, hogy az általa megteremtett új zenei világhoz a saját zenei emlőkön nevelt nemzedékek is kellenek. Igen ám, de kire terjesszük ki az új zenei világban növekedő nemzedékek fogalmát? Csak a muzsikus nemzedékekre-e, vagy talán egész társadalmunk új és új nemzedékeire is? Minden ezen az értelmezésen múlik. A szűkebb körű zenei oktatás mégcsak megoldhatná valahogy az új zenész nemzedék megteremtését, de az már erősen vitatható, hogy ugyanezt a feladatot iskolarendszerünk is meg tudná-e oldani az eredeti koncepció értelmében. Vagy, ha esetleg majd a jövőben a személyi feltételek birtokában — amiről jelenleg egyáltalán nem beszélhetünk még — meg is tudná oldani, megvolna-e ennek a társadalmi létjogosultsága is. Ezekre a kérdésekre ma még nehéz lenne választ adni.

Vagy talán Bartók, de főleg követőinek új zenei kultúrát megfogalmazó és propagáló elgondolása társadalmi vetületében nem inkább zseniális illúzió-e, mint kivitelezhető valóság? Vagy egyáltalán még a zseni túlzásával is akart-e Bartók ennyit? Vagy az a valószínűbb talán, hogy Bartók egy sajátos nemzeti jellegű müzenét akart létrehozni csupán és semmi többet? Problémák problémák után, megoldatlan kérdések tömkelegé. Egyik kérdés megválaszolása a másik eredményétől függ. Műzenéjének népi jellege bizonyított-e vagy csak kinyilatkoztatás? Nem erőltetése-e az a kérdésnek, ha azt állítják, hogy ennek az esetlegesen atomjaiban és elemeiben paraszti népi indítású és alapanyagú, sajátos nemzeti jellegű műzenének rögzült végső formájában is van még valami köze a 'népihez, a néphez? Tény az: a nép nem ismer már a magáéra benne, de a zeneteoretikus sincs könnyű helyzetben, ha tisztázni akarja Bartók művészetében a népzenei alapanyag viszonyát a létrejött műzenéhez. Idézzük idevágóan újra Űjfalussyt:

„Amikor az idézet, a jellemző dallam- vagy hangszerfordulat műfajjá válik, gondolatköre még jobban kiszélesedik. Ahogyan távolodunk a közvetlen hang- szín-asszociációtól és közeledünk a zene komplexebb képleteinek asszociatív tartalmához, úgy szélesedik, általánosodik, távolodik az asszociatív tartalom az egyestől, válik a konkrét tárgyi jelentéstől elvontabb zenei jelentéssé, és találkozik össze a zene legsajátosabb kifejező eszközeinek általános jelentéskörével. Az utóbbi konkrétabbá, egyesebbé, a közvetlen asszociációs kör pedig el vontabbá, általánosabbá lesz. A két törekvés dialektikájából születő zenei „különös” kategóriája már ebben az összefüggésben is szemünkbe tűnik.

A következő, harmadik rétege ennek a csoportnak már sok esetben bizonytalanságban hagy: ott van-e még az idézőjel az idézett műfaj, stílus mellett, vagy már felolvadt a zeneszerző saját zenei világában, és annak szerves részeként épült bele, az egésszel azonos szinten, rendszerébe?

Ezek az átidézett stílusok, műfajok hozhatják magukkal más népek hangját, mint a keleties kolorit a múlt század orosz zenéjében a perzsa—arab mesevilágot. Brahms magyar táncai még nagyon idézőjelesen, bécsiesen festenek magyaros „zsánerképet”. De Brahms zenéjét át- meg átszövik olyan részletek, olyan fordulatok, amelyek mellett már nem hallunk idézőjelet, amelyek már legsajátabb, dallamvilágának egyik szerves részét adják, azt az oldalát, amely a kelet-európai zenevilághoz vonja érdeklődését. Hol húzzuk meg a határt a Bartók műveiben idézett és beolvasztott népzenei koloritok között? Elmosódik

121