Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Debreczeni Imre: A hetedik műszak

látszik megijedtek. Talán a tapintómércém is visszatették . . . Nem, az nincs a helyén.

Veszem a sublert, hogy kiválasszam a vastagabbakat, kettőig még kijavíthatom. Ne mondhassák, hogy az utolsó napon selejtet gyártottam. Az első pontos. A második is. Mind az. Mind a tizenegy.

Nem értem.

Nézem a kis Vargát, most is dudorász, szabályos spirálban kunkorodik le a forgács.

Műszak végéig kínoz a rejtély, de nem tudom megfejteni.

Sietek a fürdéssel, Feri vár.

Táskámban a munkaruhám, viszem haza. Ez volt az utolsó műszakom a Fémfeldolgozóban. A kapuban járok már, mikor eszembe jut, hogy az öngyújtómat bent felejtettem. Fordulok vissza.

Már a folyosón hallom, hogy odabent motor zümmög. Ugyan kinek volt kevés a nyolc óra?

Benyitok.

Tapló és a kis Varga. Tapló az én gépemnél, a kis Varga a magáénál. Mögöttük Ivánkái. Engem nem látnak, eltakar a szerszámszekrény, különben is háttal állnak.

Dolgozik a két gép. Vékony csíkokban kunkorodik le a fémforgács.

Ahá, a kis Varga selejtet gyártott! Twist! — cikkázik át rajtam a felismerés, s fordulnék vissza. Bejöhetek az öngyújtóért holnap is. Ügy is be kell jönnöm a könyvemért.

Akkor megszólal a fiú.

— Gondoltam én már tegnapelőtt, hogy a méréssel lehetett valami difije, aztán máma megtaláltam a gépe alatt azt a kiselejtezett tapintómércét.

— Precíziós mérőszerszámot sohasem szabad fémtesten tartani — oktatja a fiút Ivánkái.

— Jani bácsi meg azt hitte, mi tolunk ki vele — így a fiú.

— Te csak ne sajnáld. Ű kereste — morog Tapló.

— Nono — feddi Ivánkái —, aki csak a maga száját ismeri, Jóska bácsi, azt hihetné, nincs magánál mogorvább vadember a gyárban. Ha annyira haragszik Vaskóra, akkor miért maradt itt segíteni?

— Na hallja, mérnök -szaktárs, azt hiszi olyan könnyű tíz év után újra a géphez állni? Én bizony nem mertem volna megtenni Jani helyében.

Nagyon halkan, hogy észre ne vegyenek, kiosnníam.

Jó, hogy nem szóltam reggel Ferinek. Ruhámat visszatettem a szekrénybe, aztán kisiettem.

Feri már várt. Szidta a szelet, mely nemcsak a magasban, alant is fújt már. Vadul, elszabadultam Bebújt a kabátom ujján, nadrágom szárán, végigcsiklandozott, szemközt nevetett, de én nem haragudtam rá.

— Beállók a téeszcsébe, twist — daloltam Feri fülébe.

— De jó kedved van ebben a bolond szélben — korholt Feri.

— Szeretem a szelet.

Elindultunk.

109