Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Debreczeni Imre: A hetedik műszak
A HETEDIK MŰSZAK DEBRECZENI IMRE Serceg a kés, éhesen szeli az acélt, szabályos spirálokban kunkorodik a szivárványosan csillogó forgács, magas fejhangon énekelnek a villanymotorok. Odakint virrad. A szürke égen rozsdaszín felhőket űz a magasban fúvó januári szél. Szomszédom, a kis Varga, fiatal fiú, alig fél éve került gépre, mégis az ötödik tengelynél tart már, A tengelycsonk nyakrészét esztergálja, mint én. Közben folyton dudorász. Napok óta már mindig ugyanazt a dalfoszlányt. Valami buta új sláger: „Beállók a téeszcsébe twist. . .” Csak időnként hallik át a motorok, gépek zaján, mégis idegesít. Én csak a negyedik tengelynél tartok. Aztán azon kapom magam, hogy ugyanazt a dalt dúdolom én is. Eddig minden nap rámverte a fiú a három tengelyt, pedig ugyancsak szorítottam, de hiába. Tíz év, az tíz év. Nagyon el tud butulni a kéz, ha sokáig tétlenkedik. Acat, a mindig borostásképű Acat, akinek most is olyan az arca, mintha prézlivel kenték volna be, most megy el a fiú mellett. Odaszól, persze, jó hangosan, hogy más is meghallja: — Igyekezz, sztahanovista, mert lepipálnak! Dehogy sztahanovista a fiú. Alig-alig éri el a száz százalékot. De a megjegyzés nem neki szól, nekem. Nagyobb fordulatra állítok, nem szabad lemaradnom. Legalább ma nem. A gép érti, szaporán forgatja a csonkot, sebesebben kunkorodik a forgács. A gép jóbarát. Jobb az embernél, megértőbb. A gép nem hálátlan, csak az emberek. Egyetlen szaki sincs a műhelyben, akinek így, vagy úgy, ne tettem volna valami jót az elmúlt tíz évben, mégis görbén néznek most rám. Hát csak nézzenek. Jól nézzenek meg, ma látnak utoljára. Ez az utolsó műszakom a Fémfeldolgozóban. Délután megvár Feri, aztán ... Vigyázónak volt igaza. Megmondta, előre megmondta. De hol keresse az ember, amit elveszített, ha nem ott, ahol elveszítette? ... Ma bejönni sem akartam már. Az órát sem húztam fel az este. Elég volt a hat műszak, csömörig elég. Ötkor mégis megébredtem. Kurta hét alatt újra megszoktam a koránkelést. Öracsörgés nélkül felébredtem, s fel is keltem mindjárt. Mindig utáltam a tétlen hentergést. Az ember akkor él, ha mozog. Annus feküdt még. Azóta nem kel fel, hogy reggelit melegítsen. Éppen egy hete tart közöttünk a hadiállapot. Igaz, tegnap mégiscsak kimosta a munkaruhámat, de nem beszélünk. Felkeltem, begyújtottam, tib-láboltam a lakásban, aztán csak elindultam. Szeretem a hajnali utcát. A reggeli kerékpározást is szeretem. Az ember nyeregbe száll, bekapcsolja a lámpást és elindul. Ilyenkor alusznak még a házak, alszik a város, csak a kerékpárok imbolygó fénypászmái tapogatják a fekete utat. Egymásután bújnak elő a kerékpárok a mellékutcák sötét torkából, mint 100
