Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Debreczeni Imre: A hetedik műszak

megannyi apró csillag. Jönnek egyesével, párosával, hármasával. Nyugtalan fénypászmáik tapogatják a fekete utat, embert, kerékpárt eggyéolvaszt a hajnali homály.

Befordultam a Népköztársaság útján.

Ostorlámpák ölén fényalagút. Hosszú, nyílegyenes és széles. A tintakék égen szikrázó csillagok. Állócsillagok. Az alagútban is csillagok. Ahány kerékpár, annyi csillag. Mozgócsillag. Egész folyam, csillagfolyam.

Szeretem a hajnali utcát, a csillagokat, a fényalagutat.

Tíz éven át gyalogosan jártam és később. Két és fél órával később és világossal.

Ilyenkor alusznak még a házak, csendbe és homályba burkolóznak a fák, nem látszik csonkaságuk, az emberek arcán sem a ráncok.

Az ember tapossa a pedált, árad a folyammal, sodorja az ár. Jó ez az áradás, nyugtató, biztonságos.

A fényalagút végén tilosra állt a villanyrendőr. Valaki a nevem kiáltja.

Feri volt, Szivcsák Feri az Öntödéből. Már ott áll mellettem, a vállam lapogatja. Vagy három esztendeje találkoztunk utoljára. Feri még nem tudja, hogy én nem vagyok már... Feri is esztergályos, együtt inaskodtunk. Inkább ő, mint Vigyázó.

— Mit szólnál műszak után egy kis barátkozáshoz?

— A számból vetted ki — mondja Feri. Valami brigádvezetőféle Szivcsák az Öntödében. Már éppen szólni akartam, mikor megindult az áradat. Elsodródtunk egymás mellől.

— Hát akkor műszak után. A kapu előtt megvárlak! — kiáltotta Feri, s befordult az Öntöde felé.

Valami megkönnyebbülésfélét éreztem. Ráérek délután is megmondani, hátha ez a mai műszak, ez a hetedik mégis más lesz, mint az előző hat volt.

Ronda hat műszak van mögöttem. Ha valaki két héttel ezelőtt szemembe mondja, hogy én leszek az esztergályosműhely gúnyolódásainak céltáblája, kinevetem. Pedig az lettem.

Mindjárt az első napon beolajozták a szuportom fogantyúját. Nem vettem észre, olajos lett a kezem. Néztem a kezem, meg az embereket. Senki sem pislant fel, de a szorosra zárt ajkak szögletén, látom, ott bujkál a mosoly, mely rögtön gúnyos röhögésbe robbant, mikor visszafordultam. Kinevettek. Engem nevettek ki. Engem, aki tíz esztendőn át éppencsak csicskásuk nem voltam. Csak azért sem mutatom, hogy bosszant. Ha látják, hogy bosszankodom, annál rosszabb. Ismerem a fajtámat. Letöröltem a kezem, s gyúrtam tovább.

Másnap a tízóraimat sózta el valaki, de úgy, hogy nem lehetett megenni. Mikor beleharaptam, megint kinevettek. Nem szóltam akkor sem.

Harmadnap a nadrágom szárát varrták össze. Fürdés után gyanútlanul bele akarok bújni, elvágódom.

— Még este sincs, s egyes sztahanovisták annyira kimerültek, hogy máris elfeküsznek — mondta valaki.

Aznap még kilencven százalékot sem teljesítettem, belémfúródott a szálka.

A negyedik napon selejtet gyártottam. Selejtet én, aki tíz éven át annyit hadakoztam a selejtgyártókkal. Máig sem tudom, hogyan történhetett, de hogy a gépemet elállitotta valaki, abban sziklabizonyos vagyok. Ha Ivánkái be nem jön, s idején észre nem veszi, valamennyi tengelyem selejt lesz. Pedig akkorra szereztem már egy külön tapintómércét. Odakint akadtam rá az öltözőben egyik szekrény mögött.

101