Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-02-25 / 4. szám

potot rendelnek el! Lucus latta lelki szemeivel, hogy az osszes peront es nyilvanos illemhelyet katonasag ve­­szi korul. De nem, Lucus fortelyo­­sabb annal, Lucus folismerte a hely­­zetet. Nem gyozik le Lucust olyan konnyen! Nem ketlette, hogy a pribekek a va­­ros tobbi objektumat is megszalltak: biztosan eljutottak mar a Polonia Szalloba s a Gastronom I. kozetkez­­debe is. De ugy dontott, hogy megis­­csak ove lesz az utolso szo. Folult a vonatra. Itt is betartotta az ovatossagi rendszabalyokat, s kiszallt a kovetke­­zo allomason. Szegenyes falucska volt. Elgyalogolt az elso hazhoz, s az arnyekszek utan erdeklddott. — Micsoda? — csodalkoztak. — Mi az erdobe jarunk, uram... A berekre mar leszallt az est homa­­lya. Annal jobb — gondolta Lucus. Be­­gazolt a bokrok koze, s odafrta egy gallyacskaval a hoba: ..Franco tabor­­nok majd megmutatja nektek!” Aztan hazatert. Ezen az esten so­kaig allt a tukor elott: meregette, ho­­gyan illenek sasszarnyak a vallaira. Kerenyi Gracia forditasa 0 Megesik, hogy a balszerencse nemcsak az embereket iildozi. Pelda­­nak okaert elmondok egy tortenetet a puskarol. Baratom, a nagy utazo, tisztazat­­lan korulmenyek kozt hunyt el, s ram hagyta a puskajat. Ritka szep darab. A legkulonosebb pedig, hogy meg a vadnak is kedvere volt. Elvittem az elso vadaszatra, s rog­­vest igen erdekes megfigyelest tet­­tem: minden vad egyenesen rank akaszkodott. Lett legyen az farkas, vaddiszno vagy szarvas, mind azon volt, hogy cso vegere keruljon. Lelek­­szakadva rohantak ki az erdobol, es sorba alltak. Sot meg tulekedtek is. Ebbol aztan nagy tumultus es kava­­rodas tamadt. Mindentinnen csak ugy rajzott az egyebkent elegge ije­­dos es nem valami szolgalatkesz vad, mert altalaban nem kerul koze­­lebb, de nem is igen hagyja, hogy ko­­zelebb keruljon hozza az ember. De ugy latszik, egy szep puska igen meggyozben hat, es szeh'debbe vara­­zsolja a szokasokat. Latom, semmi okom a sietsegre, a tolgy alatt szepen ragyujtok, es beva­­rom, majd csak folsorakoznak valami rend szerint. Vegre valahogy ki­­egyeztek. Egy vaddiszno reszesult abban a megtiszteltetesben. Valoban olyan volt a kardja, akar egy huszare, a szeme apro es merges, 6 mutatott a legnagyobb hajlandosagot a dolog­­ra. Ezert intek neki, hogy johet. F6I- huzom a puska kakasat, s ceiba ve­­szem. A vaddiszno dromeben folkun­­koritotta a farkat, es mar indul a ro­­hamra. Meghuzom a ravaszt. De lo­ves helyett a puska csak ennyit hal­­lat:- P... p... p... Nem volt idom soka tunodni, mert alig tudtam egy fa moge ugrani. A vaddiszno elviharzott mellettem, es az agakat torve-zuzva tunt el az erdo­­ben. A puska meg tovabbra is csak igy tesz:- P... p... p... A vaddiszno ugy nekilodult, hogy hiaba fekezett, nem tudott megallni csak estefele, a falu elott. Ezt a pa­­rasztoktol tudtam meg kesobb, akik lattak. A puska meg egyre csak azt hajto­­gatta:- P... p... p... Vilagos, hogy valami nines rend­­ben. A vad megalit, allt egy darabig, az­tan elvonult, igen elegedetlenul. A te­­tejebe a tobbi meg ki is nevette. A puska meg valtozatlanul csak:- P... p... p... Leuitem a tolgyesben. A puskat folvatva, hoi remenykedve simogat­­tam, mert attol talan megnyugszik, hoi meg bkollel vertem mergemben. Vegul a mohara fektettem, magam is melleje heveredtem, a sapkat meg a szemembe huztam. mar nem csepel­­tem, de nem is nyugtatgattam. Csak a fejemet tortem. Sokaig fekudtem igy, azutan ujra megrazta ez a:- P... p... p... Hat csak razza. Es ekkor elsult vegre: — P... p... p... Piff-paff! Talpra ugrottam. Egy kisse elszun­­di'thattam, mert a nap mar lenyugo­­dott. Vagyis egesz delutan kinlodott szegeny. Csak most dobbentem ra: ez a puska hebeg. Sokfele puskarol hallottam mar. Akad allftolag olyan, amelyiket nem tanacsos gyerekek elott hasznalni, mert tragar. Egy masik fajta pedig — ha jol emlekszem, a rovid vadaszpus­­ka — csak idegen nyelven tud oda­­pdrkolni. De mindig csak azt tettek, amit kellett. Egy hebego puska azon­­ban? Eldszor tortent meg ilyen, es eppen envelem. Nagy szegyen es kuldnben is kellemetlen. Most mihez kezdjek vele? Nem illo tuladni rajta. Akarhogyan is vesszuk, a baratomtol kaptam. Ha beken hagynam, es nem hasznalnam... Igen, majd nem hasznalom. De meg­­sajnaltam szegenyt. Az o hibaja ta­lan, hogy nyomorek? Mindez csak kibuvo volt. Mit tagad­­jam, nagyon hozzanott a szivemhez. Egy puskamuveshez vittem. Ala­­posan megvizsgalta. Sokaig nezeget­­te. Vegul azt mondta: — Uram, reg nem lattam ilyen gyo­­nyoru puskat. Nines ennek semmi baja. Emlitettem neki azt a hebegest. — Talan tul ideges. Ez a fajta pus­ka nagyon erzekeny, eppen azert, mert kitu'nd minosegu. Honnan vette? Megmondtam neki, hogy honnan vettem. — Tehat egzotikus orszagbol va- 16? Ki tudja, mi tortenhetett vele ott?... Valami megrazkodtatas erhette vadaszat kozben. Vannak dolgok, melyek kitorhetetlen nyomokat hagy­­nak. — Gyogyfthato? — Egyelore nagy nyugalomra van szuksege es tapintatra. Vadaszatra meg gondolni sem szabad, amig nem ter magahoz. Azutan ovatosan vala­mi haziallattal lehet kezdeni, es az eredmenytol fuggoen fokozatosan at­­terni az apro mezei vadra: muslinca­­ra, zsizsikre... Nehanapjan vigye ki magaval az erdobe, es figyelje meg, hogyan viselkedik. Ha jobban erzi magat, probaljon ceiba venni vele va­lami gombat. De ovakodjek a legyblo galbcatol, mert rosszindulatu fajta. Mihelyt valami zavart eszlel, azonnal szakitsa felbe a kfserletezest. Az iga­­zi vadat meg sokaig nem ajanlom. Kerem, nehany het mulva keressen fol ujra. Es megsimogatta a puskamat, gyengeden — sot, velemenyem sze­rint tulsagosan is gyengeden. Sehogy se tetszett nekem ez a mozdulat. — Es ha nem boldogulna vele... — Akkor? — kerdeztem tole nyer­­sen. — ...esetleg atvehetnem — mond­ta, es kbzonybsen bamulta a mennyezetet. Ugy ereztem, nagyon is kozonybsen. Huvosen koszonetet mondtam ne­ki, es megfgertem, hogy utasitasa szerint jarok el. A leheto legnagyobb nyugalom kedveert a meleghazban helyeztem el a puskat. Oda nem hallatszik el a larma, es senki sem teheti be a labat a kerteszen kivul. 0 pedig annyira bolondul a novenyekert, hogy ugyet sem vet a lofegyverre. A meleghaz a kert melyen fekszik, olyan otthonos es nyugalmas. A puska az asztalon pihent, a fegyvertaskaban, a viragok es citromfak kozt. J6 dolga volt. Allat sehol, csak noveny. Osszeszedhette magat. Gyakran meglatogattam. Kinyitot­­tam a fegyvertaskat, es leuitem vele szemben. A meleghaz szelid, egyen­­letes fenyeben oxidalt csove gyonyb­­ruen es csillogva rajzolodott ki, inten­­ziven es sdteten, de tisztan, mint va­lami kis tengerszem. Hamarosan a kertesznek is megtiltottam, hogy ide belepjen, es magam lattam el a vira­­gokat. Nem akartam, hogy idegen za­­varja. Azt hiszem, az a mely erzes keri'tett hatalmaba, amit a vedtelen es oltalmunkra utalt lenyek tudnak csak folkelteni benniink. Egyik nap eljott hozzam a puska­­muves. Sokaig kontorfalazott, mielott megkerdezte tolem, hogy hogyan er­zi magat a puska. Udvariasan azt va­­laszoltam, hogy naprol napra jobban, de nem engedtem belepni a meleg­­hazba. Hirtelen masra tereltem a szot, de a szeme rebbenesebol, a ke­­ze reszketesebol lattam, hogy nem tud masra gondolni. Napkozben rendszerint a puska mellett ulddgeltem, am olyasvalami tortent, ami meghatvanyozta eberse­­gemet. A kertesz tudatta, hogy ejjel valaki letaposta az agyasokat. Meg­­vizsgaltam a nyomokat. Valaki a me­leghaz korul koslatott. A puskamu­­vesre gyanakodtam. Egy tabori agyat alh'tottam fol a meleghazban, es ejszakara is ott ma­­radtam. Micsoda felejthetetlen estek voltak! Teliholdnal meg gyengedeb­­ben ragyogott az uvegteton athatolo derengesben, az orchideak bodfto il­­lataban, mint nappal. Hosszu orakat virrasztottam mellette egeszen hajna­­lig. Csak azutan fekudtem le. Egy alkalommal elnyomott az alom. A meleghazban fullaszto volt a levego. Valami csattanasra riadtam fol es ablakcsdrdmpolesre, megesa­­pott a friss levego. Osztondsen csele­­kedtem, mintegy alomban. Megra­­gadtam, celoztam es lottem. Igen, lottem. Mert ki tudja, meg­­gyogyult-e valoban, vagy csak az en kedvemert ragadtatta magat erre a vegso, halalos erofeszitesre?... Lo­ves dordult, megragadoan szep, a legszebb, amit valaha hallottam az eletben. Ott fekudt elottem a vaddisz­no, sziven talalva. Szemeben megko­­vesiilo elragadtatassal. Ez az incidens azonban nagyon sokba keriilt neki. Mar sohasem tert magahoz. Nem is hebegett, brokre elhallgatott. Mindent megadnek azert, ha meg egyszer hallhatnam to­­le: — P... p... p... Ma is gybtor a gondolat, hogy ezt az egyetlen, utolso loveset, vissza nem tero lehetoseget, belenyugva­­sat, irgalmat egy buta vadnak enged­tem at. Gimes Romana fordftasa

Next

/
Thumbnails
Contents