Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-09-22 / 25. szám
Marai Sandor Az arva Otvenkettedik eveben Flora nenenk, a csalad legnagyobb megdobbenesere, maganyrol, felelmi erzetekrol es „lelki egyedulletrol” kezdett panaszkodni. Otvenket even at birta a maganyt. Igaz, affele zajos, csaladtagokkal, ismerosokkel zsufolt magany volt ez. De most egyszerre kellett neki valaki, aki csak az ove, akinek zsarnoka lehet, akit szerethet. Ekkor elhatarozta, hogy orbkbe fogad egy arvat. Elhatarozasat sokaig nem ertettiik, megcsodaltuk, talalgattuk igazi ertelmet. Igaz, a sors megtagadott tole ferjet, gyermeket. Olyan szfntelen elet volt Flora elete; szintelen es szegenyes. Otveneves koraig zongorazni tanitott - joreszt botfulu polgargyermekeket - a varosi zenedeben. Akkor egyszerre - mint aki mar nem birja tovabb a vizsgadarabokat, a „Hajnal az erdoben”-t es az „Arab lovasok’'-at - nyugdijba ment. Egyediil elt, regenyeket olvasott, szemermesen es batortalanul pletykalt es csodalkozott. Mintha most ertene vegre az eletet es sorsot. Sertodott es csodalkozo arckifejezessel setalt a vilagban, ahol legtobben maganyosak vagyunk. Az egre nezett, a foldre nezett, s valamit nem ertett, valamit nem talalt. Mi, kozeli es tavolabbi csaladtagjai, beceztiik a magunk modjan; de csak ugy mellekesen, felkezzel. „Van nyugdija, mindene megvan, ami kell neki” - mondtuk, ha neha szoba kerult sorsa. De ugy latszik, megsem volt meg “mindene”. Floraval otvenket eves koraban megtortent a nagy aldas, vagy a nagy balszerencse, a legtobb, ami emberrel tortenhet, a legkinosabb es legszomorubb kaland: siirgosen, mulhatatlanul szeretni akart valakit. E celbol hirdetest adott fel az egyik fovarosi lapban, az „Ismerkedes” rovatban. Flora hirdetese kiilonosen hatott e nagyvilagi rovatban, ahol zenekedvelo es termeszetbarat urholgyek kerestek megerto, otvenes urak onzetlen baratsagat levelezes celjabol, s nem zarva ki a hazassag lehetoseget sem. Flora nem is gondolt ilyen eshetosegre. Szukszavuan kozolte a vilaggal, hogy nyugdija van, maganyos, es szivesen magahoz fogadna egy arvat. A hirdetesen mosolyogtunk. Volt benne valami remenytelen. De Flora a napokban, amig a valaszt varta, oly izgatott volt, oly pironkodo es meghatott, mint egy siildo leany, aki titokban levelezest kezdett elete eszmenyevel, a neves fovarosi moziszinesszel. Ez a hirdetes, ez a nehany soros vallomas volt Flora eletenek nagy kalandja. Az elso es az utolso, ugy tudom. De az emberi cim olyan csodalatos, hogy neha egy aprohirdetesben ki tudja fejezni magat. Harom napig nem erkezett valasz. Mar-mar elcsiiggedtunk. A vilag arvai, ugy tetszett, nem kernek Flora fonnyadt, szemermes szeretetenek maradekabol. Negyedik nap reggelen megerkezett a varva-vart level, az arva levele. Gyakorlatlan irassal rott, sziikszavu, bajtalan level volt. Sokszor elolvastuk, a level kezrol kezre jart a csaladban. Mar nyolc esztendeje arva, irta a levelfro; szuleit, sajnos koran elvesztette. A level hangjabol valamilyen ellenszenves, hamis ajtatossag. Anyat keres, irta, persze nem az igazit, akit nem potolhat senki e foldi eletben, hanem erzo, meleg szivet, emberi lenyt, aki szeretettel hajol egy arva sorsa foie. Tud kicsit fozni is, irta; egeszseges, termeszetesen hajadon s ert valamit a mustoppolashoz. Barmikor johet, irta keszsegesen. De csak ket het mulva jott. E ket het alatt mindent elkovettiink, hogy meggyozziik Florat vallalkozasa veszelyeirol. De nines nehezebb, mint eloltani egy szivet, amely tiizet fogott. Flora nap mint nap betuzgette az arva levelet s az egyes fordulatokat, melyek kiilonosen meghatottak, elfogodott hangon olvasta fol utcan is, idegeneknek is. Tanacsainkra nem hajlott. Van valami ebben a levelben, mondogatta, valami jamborsag, szomorusag, ami harsany es tobbet mond minden ertesiilesnel, fenykepnel is. Latnivald volt, hogy egy lelek megerintett egy lelket, a kapcsolas megtortent a vilagmindensegben, s a csalad okosai lemondoan legyintettek. Nem kell zavarni Florat, mondogattak. Vegre is, mi tortenhet? Mindenkinek joga van ugy es azzal oszatni meg az elet kinos maganyat, akivel eppen tudja. Az arva levelebol kitetszett, hogy nem nagyon muvelt, de jambor, egyszerii lelek, hajadon es tisztesseges. Flora csinositani kezdte riadt es felenk kis lakasat. Ket het mulva irt az arvanak - a jelolt harom megyevel arrebb, egy hosszu nevii alfoldi mezovarosban lakott -, hogy johet, szeretettel varja, s drommel megosztja vele eletet es szegenyseget. Utikoltseget is kiildott. Az arva erkezeset megelozd ket napban mar csaknem lazas volt az epekedd, eldlegezett szeretettol. Izgalma rank, a csaladtagokra is atragadt. Megiscsak meghato, gondoltuk, igen, megrendito, ahogy egy lelek itt - minden aldozatra keszen- viaskodik a vilaggal, az emberi magannyal. A palyaudvarra tobben elkisertuk Florat; eljott anyank is, Kristof bacsi, a csalad trabukos bolcse, s en is kimentem, kajanul es kivancsian. E titkolt kajansagban valamennyien osztoztunk; de kivancsiak is voltunk, lampalazasan kivancsiak. Flora mar reggel ota nem evett. A vegyesvonat - amely ketszeri atszallassal- elhozta a mezdvarosbol az arvat, nagy kesessel s csaknem uresen erkezett. Ket vadasz szallott le az elso osztalyu kocsibol, majd egy batyus kofa, egy utazo, kis mintataskaval a hona alatt, egy oreg, kover holgy, szuszogva es nehezkesen s egy ismeros tanar. Az arvat nem lattuk sehol.- Lemaradt - mondtuk csiiggedten.- Meggondolta - mondta, konnyekkel szemeben, foldig sujtva, Flora. A palyaudvar hamarosan kiiirult. Mar nem is maradt ott mas, csak a forgalmi hivatalnokok, nehany hordar, Flora, a csalad, s a kijaratnal az idos, kover holgy, aki iment erkezett a vonattal, s most dobozaival, horgolt taskajaval veszodott s zavartan, gyamoltalan pislogassal nezegetett felenk. Aztan megindult, egyenesen Flora fele. Magas volt es kover, mint egy haranglab. Csokatollas kalapot viselt, s mult szazadbeli fekete korgallert, amilyent mar sehol sem viselnek, legfoljebb ktilonc, nagyon oreg asszonyok, talan kulfoldon valahol. Botra tamaszkodva jart, nehezen cipelte nagy testet.- Engem varnak, kedveseim - mondta nyugodtan. Pislogva, elegedetten, rancos, kover arcan edeskes mosollyal, ugyefogyott kedveskedessel bamult rank. Az elso riadt becslesre hatvanot-hatvannyolc esztendosnek gondoltuk. De irataibol megtudtuk, hogy - pontosan - hetvennegy eves. Korahoz kdpest fiatalosan tide volt, s maskiilonben is jol tartotta magat. Es arva volt, tagadhatatlanul, hivatalosan arva. A csaladi tanacs eloszor a rendorseg, kesobb, az elso felhaborodas csillapultaval iigyved kezere akarta bizni az arvat. Megvaltjak jegyet, adnak neki par pengot s hazakiildik; igy gondoltak. Florat keservesen sajnaltuk. Akkor, az allomasrol, szotlanul hazament a vendeggel; mast nem is tehetett. Harom napig nem lattuk. Az iigyved a vallat vonogatta. Csalasrol szo sem lehet, mondotta; az iratokbol kitetszik, hogy Flora fogadott leanya csakugyan hajadon, minden jel szerint tisztesseges, egeszseges s valoszfnuleg ert a mustoppolashoz, s csakugyan arva, hetprobas drva. Igaz, huszonket esztendovel idosebb, mint a fogadott anya; de torvenyeink nem ismerik az idos es fiatal arva kozotti megkuldnboztetest. Aki arva, az arva, mondotta elegedetten az iigyved. Flora az elso harom napban bujkalt a csalad elol. Kristof bacsi meglatogatta oket; de csak az arvaval tudott beszelni, Flora elrejtozott, szegyellte magat. Az arva fogadta a vendeget; szivart kert Kristof bacsitol, rogton ragyujtott es mely hangon beszelt:- Jo itt nekem, kedves ocsem - mondta kedvesen. - Jo itt az arvanak.- De kedves nenem - mondta Kristof bacsi -, a maga koraban, sajnos, mar a legtobb ember arva.- Megis - mondta makacsan es ellensegesen. Aztan csak pislogott es hallgatott. Ravasz volt, mint egy dreg medve, szukszavu, csdkdnybs. Miiveletlen volt, falank, rosszindulatu, kapzsi es dnzo. Naphosszat a hintaszekben tilt vagy ennivalo utan kajtatott a lakasban. Flora mindenest fogadott, fiatal leanyt, aki mindegyre takaritott az arva utan. Mert piszkos is volt, rejtelyesen piszkos es apolatlan. Sziilei csakugyan nyolc ev elott haltak el - kilencvenket 6s kilencvenot eves korukban - aggkori gyengesSgben.- Kiildd el! - mondtuk Floranak. - Szornyeteg! Csalo! Kiildd el, szokj el, mergezd meg! Csinalj valamit. De nem kiildte el. Most valami csodalatos kezdddott; s tartott meg sokaig, hat even at. Flora nem kiildte el a venasszonyt. Lassankent elmaradt tolunk, csaladjatol, ismeroseitol; erezte, hogy sajndljuk, szanakozunk, kisse kinevetjiik, mergesen szemldljuk a torz idillt. Ezert elvonult, keriilte kbreinket. Neha lAttuk, a setateren, amint karonfogja es tamogatja fogadott leanyat, aki mindegyre evett,
