Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-06-03 / 11. szám
Andre Maurois Lancra fuzve Daniel meglepodve nezett a felesegere. Ritkan fordult eld, hogy reggel bejott a szobajaba. — Beszelni ohajt velem? — kerdezte. — Daniel — mondta az asszony tenne nekem egy nagy szivesseget? Kiserjen el ma este a hangversenyre... Rubinstein jatssza Chopin Preludjeit, es ugy drulnek, ha maga mellett ulve hallgathatnam... Harom honapja mar, hogy egyetlenegyszer sem mentunk el este egyutt. — Harom honapja mar — valaszolta Daniel bosszusan —, hogy nem kert meg erre. — Azert nem kertem, mert a visszautasitasai megalazokka valtak. Megfogadtam, Daniel, hogy nem ajanlom fol tobbe a tarsasagomat, es megvarom, amig maga fejezi ki ez iranyu ohajat, de ma reggel Anne, akinek jegyet vettern magam melle a hangversenyre, telefonalt, hogy beteg. Ket oraja keresek hiaba valakit, aki eljonne velem helyette... Bevallom, nevetsegesnek es szomorunak talalom, hogy egy tires szek mellett toltsem az estet. — Szoljon valamelyik ferfiismerosenek — mondta Daniel. — De hiszen tudja, megeskudtem, hogy soha nem megyek este sehova se mas ferfival, csak magaval. — Micsoda fogadalmak! — szolt Daniel. Gondolkozott egy ideig, majd habozva folytatta: — Ide figyeljen, szeretnek a kedvere tenni, de mas kotelezettsegeket vallaltam. Megprobalok megszabadulni tolOk. Ha meg tudom tenni, elmegyek magaval a hangversenyre. — Igazan kedves — valaszol az asszony. — 0! Semmit sem igertem — szolt Daniel zsembesen. — Csak annyit mondtam, hogy megprobalom. Atment a dolgozoszobajaba es folhivta Beatrice de Saulgesot, aki nehany hete a baratnoje volt, es akit az erett ferfi ugyetlen szenvedelyevel szeretett. — Maga az? — kerdezte Daniel felhangon. — Mondja csak, fennail az a megallapodasunk, hogy ma este egyutt megyunk el valahova? Nem fog engem cserbenhagyni az utolso pillanatban, mint a mult heten? — 0! De unalmas ember maga! Es milyen ugyetlen! Pedig tudja, csak akkor erzem jol magam, ha utolso percben donthetek! Minden drdmomet el akarja rontani? — Elnezest kerek! Eppen ellenkezoleg: amiota ism e r j u k egymast, csak azt tapasztalhatta, hogy tiszteletben tartom a szeszelyeit. De tudnom kell, mi a terve ma estere, mert magamnak is valaszt tell adnom. — Szornyu egy ember! ... Fogalmam sines rola... Ide figyeljen, hivjon fol egy ora mulva... Megprobalok addig donteni. Daniel felesege a reggeli alatt megkerdezte a ferjet, szamfthat-e ra este. A ferfi nemileg ingerulten azt valaszolta, hogy nem tudja, mert meg nem volt ideje telefonalni. Beatrice de Saulges pedig eppen Pierre Pradier-t hi'vta, azt a kepviselot, akivel Genfben talalkozott, es akit szeretett. — Maga az, Pradier? — kerdezte. — 6, nem... Maga az, Drouet kisasszony? Pradier urral szerettem volna beszelni... Nem, ha nem akarja, hogy zavarjak, hagyja beken... Nem, dehogy, nagyon is ertem... Kulonben is megharagudna... Csak azt akartam tudni, fennall-e meg, hogy ertem jon ma este, es elvisz az ejszakai ulesre... Igen? ... Fol van jegyezve a naptaraba? Biztos, hogy nem fog programot valasztatni, mint tegnap este? ... Nem tudja... Igen... Termeszetesen... Szoval eddig meg nem mondott semmit? ... Kbszbnom, Drouet kisasszony... Viszontlatasra... Amikor egy kicsit kesobb Daniel telefonalt, a szobalany azt mondta, hogy de Saulges-ne nagyon sajnalja, de nem fog raerni este, mert egy csaladi vacsoran kell reszt vennie. Daniel elment megnezni, hogy a felesege meg otthon van-e. Az asszony a divanyon fekudt. Olvasott. — Dragam — szolt a ferje. — Nagyon boldog vagyok, szabadda tettem magam. El tudom kfserni, ahogy ohajtotta, ma este a hangversenyre. — Milyen jo ember maga! — valaszolt az asszony. — El vagyok ragadtatva. — Hat meg en! — szolt a ferj. Amikor Daniel kiment a szobabol, a felesege hosszan elmelazott. Sulyos szemrehanyasokat tett maganak azert, hogy rosszul itelte meg Danielt. ■r ortent mindez meg azokban az idokben, amikor Istennel sem foldon sem egen nem volt nagyobb ur. Mindenhato es mindentudo leven felismerte, hogy nemely alkotasa abban a nagy kapkodasban — hiszen ne feledjuk, potom hat nap alatt kalapalta ossze a vilagot — enyhen szolva nem mentes nemi fogyatekossagtol. Nos egy szep napon az Uristen elrendelte, hogy nyissanak egy — mai nyelven szolva — garancialis muhelyt, mely tokeletesftene alkotasait. Begyujtottak a kemenceket, kevertek-kavartak a kiilonfele szfneket, a polcokon ott sorakoztak az alkatreszek: kezdve az esztol egeszen a jellemig, s nem hianyzott meg az olyan csekelyseg sem, mint a hang. S csak ugy rbpkodtek mindenfele a segedek, termeszetesen angyalok kepeben. Elsokent jelentkezett az allatok kiralya, az oroszlan. Felelmetesen csapkodta a farkat es nagyokat csattogott: — Hallgassak csak meg, milyen nyomorusagos hangom van! Figyelembe veve testalkatomat, ez szegyen, gyalazat. Olyan hangot kovetelek, hogy ha elbbgbm magam, minden elolenyben megdermedjen a ver! Es mifele fogakkal aldott meg az Isten! Nemhogy egy damszarvast, de meg egy nyomorult bekat sem tudok szejjeltepni. — Bizony, igazat mond az oroszlan — vakarta meg az Uristen a fiile tovet. — Na gyerekek, legyen ra gondotok, hogy ne panaszkodjek nekem ez a szegeny para. Az angyalok maris kezelesbe vettek az oroszlant. Beultettek egy fogorvosi szekbe, es ripsz-ropsz olyan fogakat raktak a pofajaba, hogy meg a talpfat is jatszi konnyedseggel harapta at. S olyan hangot kapott a garancialis muhelyben, hogy meg az Isten is sokallotta. — Tulsagosan dorgd basszusa van! — Ezen is segithetunk, valamicsket igazftunk rajta — szolt nagy komolyan az egyik angyal es az oroszlan vallara dobott egy elegans premgallert. Az egyik jatekos Rayman Katalin forditasa Racz Jozsef rajza
