Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-04-08 / 7. szám
Valas csallokbzi modra Samu haza szep nagy ablaku, satortetos uj epulet. Elotte zoldre festett parades vaskerites, viragos kert illatozo rozsakkal. Felesege a kivilagftott udvaron vart bennunket. Magas, csontos alakja egy kisse mar elore hajlott, es fekete kendos fejet figyelmesen megemelte, amikor szemevel egyszerre lefenykepezett. Lattam, hogy gombdlyu, barna, eletvert area tiszta eletet takar, es ezt arulta el meleg hangja is, mellyel kdszdnesemet fogadta. Amig en vele parolaztam, Samu tekintete vegigpasztazta a tagas udvart, s odament a kutyahaz elott lancon vinnyogo, forgo, fekete kutyahoz, hogy lekapcsolja a lancat. Sajo mamorosan a szabadsagtol, halasan ugralta korul a gazdat, aztan elnyargalt a kert fele. Megilletodve leptem a vendegvarosan kivilagftott hazba. A legnagyobb szobaba vezettek, ahol Samu felesege mar megteritette az asztalt. A finom, piroscsfku lenvaszon abroszon ket cifra tanyerpar es ezustfenyu kanalak, kesek, villak ragyogtak papirszalvetaba polyazva. Kdrulottunk nehez diofabutorok hallgattak, s a falak dreg szentkepeit, fotografiait az ido feketesege kormozta. Ezeket Samuek meg fiatal korukban vehettek, amikor a vizenyos, szuk valyoghazukban szorongtak, de ide is elhoztak minduket, mertvannak dolgok, amik csak velunk halhatnak meg. Egy pillanatig csend volt kdroskorul, mert Samu felesege kiment azt etelert. A nyitott ablakon viragillat, foldszag aramlott be, s valahol bekak brekegtek szaporan. — Igy elunk ketten, csendesken, oregen — mondta Samu hazigazdai mosollyal az arcan. — A gyerekek mind szetszorodtak a vilagban, magunkra maradtunk. Hangjaba szelfd szomorusag vegyult, de nem maradt ido a melazasra. Az ajtoban megjelent a felesege, maga elott tartott egy feher porcelantalat, melyben illatfergeteget arasztott az aranyospiros csirkepaprikas. Alig tette le a talat, maris futott a tojassarga galuskaert. — Ejha I — csettintett Samu boldog mosollyal. — Ez jot tesz a gyomrunkkal. En is szorgalmasan nyelegettem a szajamban osszefutott nyalat, es lelkesen tamogattam Samu velemenyet. — Isteni az illata! — kialtottam, es a szemem ugy ragyoghatott, mint a szerelmes kandure. Rovid udvariaskodas utan neki-Jolakottan, ellustulva doltem hatra a szeken. Amig az asszony leszedte az asztalt, en a bort es a vacsorat dicsertem. Es nem beszeltem feleslegesen, mert Samu nyomban nyakig tbltotte a poharam. Persze a Nagy Zoltan illusztracioja fekudtunk a bo leben uszo falatoknak, s csakhamar esupan a csontok ropogasa es fogaink csattogasa hallatszott, valamint kejes morgasunk gurgulazott, mert a joizu falatokhoz ugy morogtunk, mint a macska, amely felti frissen fogott egeret. Samu felesege kozben az asztal korul surgott, s joizu falatozasunk lattan ugy kiviritott az area, mint a napsugarban fiirdo napraforgo. Szaporan kinalt, bort hozott es a tanyerjaink melle poharakat allitott. Samu nyomban telitdltotte oket es felem emelintette a poharat. — Egeszsegere! — Egeszsegukre! — Koszdnjuk — mondta az asszony Samu helyett is, mert o mar kortyolassal volt elfoglalva. magaet se hagyta iiresen asitozni. A jo falmellekitol megint felcseperedett a jdkedviink, es Samu kereste a meset. S mint jo diaknak felebredes utan a lecke, neki is eszebe jutott egy lefekves elotti tortenet. — Most, hogy nyugdijas vagyok, tobb az idom — eresztette el lancarol a nyelvet Samu. — Megvalasztottak jarasi nepbiranak. Mondhatom, nagyon tetszik nekem ez a hivatal, csak azt a ronda fekete biroi talart ne kellene viselni, mert attol ugy felnek a delikvensek, mint a tulvilagtol... Egyszoval, ezeken a targyalasokon olyan dolgokat hallok, hogy azokban en is zerus vagyok. Ott latni, hogy milyen talanyos az ember. A legegyszerubbjeben is tobb a fogaskerek, mint a pragai Orlojban. Mintha most tortenne, olyan jol emlekszem arra, hogy egy targyalasi napon apro, csizmas parasztembert, tdpdroddtt oregasszonyt allitottak elenk. Valni akartak. Amulva nezegettem ezt a csokapart, es az (itott belem, hogy lam, a Csalldkozbe is betort a haladas. Az dreg, mikozben kerdezgettek a nevet meg miegymast, ugy emelgette a labait, mintha ingovanyon gazolt volna keresztul. Vizenyos szemevel is ugy pislogott, mintha az igazsag vakitotta volna. Az asszony arcabol nem sokat lathattam, mert szemebe huzta a kendojet, es olyan erosen nezte a padlo egyik kiallo szoget, mintha vissza akarna szoritani. Hangja is szemermesen halk volt, ami egy asszonytol ritkasag. — Hutlen volt valaha a ferjehez? — kerdezte a bird. — Soha! — rebbent fel riadtan az asszony. — Hat maga? — fordult az emberhez. — Hova gondol, biro uram? Egyszer se! — erdskddott a topogo ember. — Gyakran veszekszenek? Uti, veri magat a ferje? — Soha nem veszeksziink. Janos aldott jo ember. — Talan ellenszenvesnek tartja a feleseget? — fordult a bird ismet az emberhez. — Dehogyis, bird uram. Mari tiszta es rendes asszony, de keptelen vagyok vele elni. A bird kezdett eltelni haraggal, es megemelte a hangjat. — Ide figyeljen, jo ember! Vagy van kifogasa a felesege ellen, es akkor elvalasztjuk magatol, vagy nines, s arra mehetnek Isten hirevel. Az ember ugy megtorpant, mintha most kellene mezitelen labbal atsetalnia fuzes vasakon. — Hat akkor elmondom ugy, ahogy van — szanta el magat, de a felesege ketsegbeesetten rakialtott: — Janos! — a talpig sotet unneploruhaba dltozdtt asszony rancos, barna area irtdzattol vonaglott. — Az Istenre kerlek, ne aruld el! — Az igazsagot akarom hallani! — csapott haragosan az asztalra a biro. Az asszony megadoan sutotte kepet a padlora, es a szajat osszeszoritotta. Az ember is hallgatott. Nagy kinos szunet zuhant a targya-Szoke Jozsef
