Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-12-17 / 25-26. szám
Rainer Maria Rilke A negyedik elegia 0, elet fai, mikor er a tel? Nem ertunk egyet. Oszton, mint a vandormadarat, nem visz. Kesve-maradozva kapunk fol egy-egy szelre hirtelen s hullunk megint le reszvetlen tavakra. Nyflast, hervadast egyforman tudunk. Bar oroszlanok jarnak valahol meg, s mfg pompaznak, nem ismernek hanyatlast. S mi, egyet velve valtig, mar a masik gerjedest erezzuk. A kozellet: ellensegunk. Nem parkanyon bolyongnak egymasba is a szeretok, noha egymasnak hont, hajszat, tavolt igertek? Az ellentet alapja keszul itt a perc rajzahoz, faradsagosan, hogy lassuk; mert nagyon vilagosak velunk. Nem ismerjuk az erzes konturjat, csak mi kintrol alakftja. Ki nem ult szive fuggonye elott szorongva? Szetnyflt: bucsujelenet volt, konnyen megertheto. Az ismeros kert, s halkan megbillent csak most jott a tancos. Nem az. Eleg. S barmilyen konnyed is, alruhaban van, polgar lesz belole es konyhajan at megy be a lakasba. Nem kellenek e feligteli maszkok, inkabb a babu. Az telt. El fogom turni az irhat es a drotot es bamba arcat. Itt. Elotte vagyok. Ha kihunynak is a lampak, ha azt mondjak is: Vege — s szurke leghuzattal meg is csap a szinpadrol az uresseg, s ha nem is ul mar nema oseim kozul velem itt senki, nd se, sot a kancsal barnaszemu fiu se: megis maradok. Mindig van latnivalo. Nines igazam? Kinek oly keseru volt a let, letemet fzlelve, apam, ki kenyszeren elso zavart levet, ahogy nottem, izlelted ujton-ujra, s jovdm idegen zamatan tunodve vizsgaltad, ha ernyedten foltekintek — A lejtos kis utca kenyersutodejeben kitartak az ablakot. A lisztporos iivegen at is jol lehetett latni, ahogy a cipokat egy magas polcra lapatoljak. Aztan nehany omlos zsemlet dobaltak tel egy szalmakosarba. Az ablakparkany melle is keriilt ket halovanyabban megsuit cipo. Talan arra gondoltak, hogy majd a kora oszi nap egy kicsit atpiritja. A szemkozti haz ablakparkanyan ket cipo sutkerezett. Vagy inkabb szelloztek, es a friss cipok illatatol megtelve egesz gavallerosnak mutatkoztak. Pedig csak gbrkorcsolyacipok voltak. Acelkekek, feher fuzovel, ujonnan fenyezett vazzal es olajzold gbrgokkel. Elegansak, mint a mellettuk kikdnyokolo Lehard.- Nekem is van polcom, csak nem kenyer van rajta - sohajtott fel, es atszel lemulve a pekseg ablaka fele nezett, ahol egy feher kez eppen lisztet havazott. - De szivesen lennek pek! - mondta ki ma is, akar az ev majd mindegyik reggelen, mielott gorkorcsolyazni indult volna.- Most meg hova mesz Lidi? - kialtott torkaszakadtabol egy fiu, es ijedt cipelldk kopogasa hangzott fel az utca vegebol.- Vilagga... - felelt egy lany, es cipotalpat marcangolo leptekkel sietett le a lejton. Lehard felszegen, am annal erdeklodobben hajtotta ki fejet az ablakbol:- Lidi? ... Lidi... Igy hfvtakazt a kacer iskolatars nomet is, akiert mindenki odavolt... A lany mar a kenyersutode ablakahoz kozeledett, ahol eppen a feher kez nyult ki a parkany melle rakott cipokert: Bonza keze, a pekmester ifju tanoncae.- Igenis vilagga - ismetelte elfulo hangon a lany, amikor hirtelen Bonza megszolalt a formasra suit cipok mogul:- Akkor felajanlhatok egy kis hamuban suit pogacsat? - es szemermeskek szemet a lanyra pislantotta, majd egy iigyes tanoncmozdulattal az ujjai koze tornaztatott egy pogacsat. Aztan a parkanyon pihentette meg a szemet.- Hiszen ez a Lidi! - suttogta fellelkesulve Lehard, amikor latta, hogy a lany zavartan korultekintget, es mar mosolyog. Kaceran, ahogy ezt mindig is tette. Es akkor eszebe jutott, hogy o volt az iskolaban az egyetlen fiu, aki ellenallt Lidinek, es csak azert sem kiserte haza. Lehard kihajolt, hogy jobban megnezhesse maganak a lanyt. Hat igen! Lidi kokenyszeme mit se valtozott, sot meg kokenyesebb lett. Elenken magyarazott valamit Bonzanak, apam, ki bennem, miota halott vagy, remenyem melyen gyakran ott szorongsz s kbzonyt, a holtak kdzonyet, kozdnyorszagokat adsz fol kis sorsomert: nines igazam? S nines igazam, ti, kik szerettetek, feletek sarjado szeretetemert, melytol untalan eltertem, mert a ter orcatokon, mivel szerettem, vilagterbe tagult, s abban nem voltatok mar... Am ha kedvem van a babszinpad elott varni! nem: oly meron nezni, hogy folerni vegul nezesemmel, jatekosul csak angyal rangathatja a babukat magasba. Angyal es babu: az lesz csak a jatek. Igy olvad ossze, amit szuntelen megosztunk, amfg itt vagyunk. Csak fgy alakul ki az egesz palya fve evszakainkbol. Ilyenkor fbldttunk az angyal jatszik. Ok ne sejtenek, lasd, a haldoklok, hogy mennyire esupan urugy itt minden muvunk? Semmi nem egy onmagaval. 0, gyerekkori orak, mikor az ablakok mogdtt tobb volt multnal, s nem volt jovo elottunk! Nottunk, igaz, s mohon is, hogy hamar nagyok legyunk, felig ertuk: akiknek egyebuk sem volt mar, mint hogy nagyok. S megis boldogga tett a Maradando, utunk egyedulsegeben — s csak alltunk a senkifoldjen, jatek es vilag kozt, a terben, mely a kezdet kezdetetol egy tiszta teny szamara szuletett. Ki mutat gyermeket, ugy, amilyen? ki emeli egre? ki adja kezebe a messzeseg mercejet? szikkado szurke kenyerbol ki keszfti — vagy, szep alma esutkajat, szajaban ki hagyja a gyermekhalalt?... Gyilkosba belatni konnyu. De ez: a halalt, az egeszet, s meg az elet elott, ilyen szelfden tartalmazni, s gonosznak megse lenni: leirhatatlan. Ronay Gyorgy fordftasa
