Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-02-09 / 3. szám
dark fele. „Nahat, ki hitte volna?“ Dunnyogte magaban. A dark eppen elmosolyodott. — Vettem neked jegyet. — Hat persze — bolintott a pokember. — Ulj nyugodtan, mar az enyem vagy. Szavai egybefonodtak a vonat zakatolasaval. Olyan, mintha nem is volna — gondolta a dark —, mintha csak kitalalnam... Mintha csak hallucinalnek... Egy pillanatra, igaz, eppen hogy csak atfutott az agyan, ugy gondolta, megfogja az egyik csapjat. Szerette volna erezni a szorbs, fzelt csapokat, ahogy belemarnak, a merget, ahogy egybemosodik a verevel, s az brbkkevaldsagig a masodpercet varni, mig a beszennyezett vere eljut a szfvebe, az agyaba... A halal gondolatara perverz brbmmamor ragadta el, s hirtelen ugy tunt neki, a pokember sem tobb az 6 agya szulemenyenel, aki hoi attetszove, hoi meg nagyon is anyagiva valt. Igen — futott at a darkon —, a borzalom kiralyi erzes. Emlekezett, meg tizenot eves sem volt, amikor meghalt a nagyanyja. A ravatalt a csalad keresere mar egy nappal elore elkeszitettek, a halottashazba koszorukat, viragokat hoztak, mfg csaknem megtelt az egesz helyiseg viraggal. Emlekezett arra a kulbnos illatra, melyet a viragtomeg, a gyertyak, s egyaltalan az egesz ter, a halottashazat kbrulvevo sirok arasztottak; ez megmagyarazhatatlan gyonybrrel, ugyanakkor nemi borzadallyal tbltotte el, s erzekelte, meglepetessel vette tudomasul, hogy mindezt szereti, imadja, kivanja... Talan akkor, ott, par lepesre nagyanyja holttestetol dontotte el, hogy a temetkezesi vallalatnal fog dolgozni. Mindegy hogy mit, csak kapcsolata legyen az elmulassal, a halallal, a borzalommal, a fajdalommal, az erzesek erzesevel, hogy masnak, kivulallonak erezze magat... „6, mennyire utalom ezt az egeszet." Pupillaja az indulattol osszeszukult, ahogy megpillantotta a hi'mezgeto oregasszonyt az oldalso ablak visszatukrbzodeseben. Az asszony, mit sem torodve a vilag dolgaival, dudolgatott, s himezte a teritojet. „Neked sines sok hatra...“ Elore elvezte, elkepzelte a zokogo tomeget, ahogy a ravatalt korbealljak, az utolso metereket a sirhoz, az extazist, ahogy leengedik a koporsot a sotet, veremszeru lyukba, amikor vegre tudatosul a hozzatartozokban, hogy a szeretett ember mar tenyleg bevegezte, befogadja ot ujra a sotetseg, a hideg, a fold, a kukacok, az apro munkasok hada, a temeto, a tobbi halott, a lelkek sokasaga, a vilagegyetem. Imadta a temeteseket. Nagy nehezen, de sikerult levennie lazas, tebolyuIt tekintetet az oregasszony rol, s figyelme ujra a pokemberre osszpontosult. Az tovabbra is ott ult nyugodtan, ugyanazt a szaggatott, sfpolo, zizego hangot hallatta, mint azelott. A dark egy ideig meg hallgatta a vonatkerekek zakatolasat, a pokember furcsa zizegeset. Az oregasszony alighanem megremult volna, ha ebben a pillanatban nez szembe vele, mert az arcan indulatok kavalkadja vonult vegig. — Mit tanacsolsz, pokember? — bugyogtak eld a szavai, s ugy erezte, hogy egy szot sem szolt... A pokemberfejen a csapok megmozdultak, egy hosszabb csap lustan attekeredett az oregasszony boxaba is, am az ugy el volt magaval, hogy nem latott semmit, csak a teritojet a rozsaival. — Vegezz magaddal... vegezz... — hallotta a pokember zizegeset, melyet a lassulo vonatkerekek, a si'nek, a vagonok sikitasa szakitott felbe. A vonat megalit, s mintegy vezenyszora, a pokember is eltunt. A dark hiaba forgatta szemeit, a pokember, ugy tunt, vegleg eltunt. Aztan a vonat megindult, s csakhamar felvette megszokott, unalmas zakatolasat. A dark ismet ugy erezte, hogy a pokember vele van. Ovatosan emelte fel a fejet, de nem latott senkit. Csak erezte, hogy a pokember a vonaton van, szovi fekete halojat, s lathatatlan szalain ide-oda cikazik a terben. A halalt mindig is sajatos megvilagitasban erzekelte. Ez ot es a tobbi tarsat a cegnel cinikussa tette: minel tobb volt a halott, annal tobb volt a fizetesuk, a borravalojuk, ajutalekuk. Neha fogadasokat is tettek, ki lesz a kbvetkezo halott: ferfi, nd, csecsemo?... A dark szemely szerint a gyerektemeteseket kedvelte a legjobban. Ilyenkor aratott a fajdalom, a szomorusag; neha meg a gyermekeket is irigyelte, hogy nem kell a vilagban kinlodniuk, s varni oly remenytelen turelemmel a megvalto halalt. Talan most, hogy a pokember eljott erte... Eldszor halvanyan, aztan egyre erosebben ostoroztak az erzesnyalabok, s 6, mint egy hiszterias mazochista, a gondolat ertelmere meg-megrandult, kiverte a viz, hogy a masik pillanatban a hideg futkosson a hatan a gyonybrtdl, a fojtott elragadtatastol. „Kar, hogy tel van. A temetesemben nem lesz semmi kulbnos. Hideg van. Ilyenkor mindenki a melegre gondol. Nagy kar.“ Nyaron, tikkaszto hosegben szeretett volna meghalni. „Kar, hogy nines nyar... Juliusi hosegben, forrosagban, napfenyben. Akkor lenne a legszebb a temetesem... Nem sokkal ebed utan, mikor mar mindenki bezabalt... Pattanasig feszult hasizmokkal... igen, ekkor kell menniuk a temetesre... A sajat bulimra! Mikor felemesztodik a bezabalt kaja, a nepnek meg kollektiv szarhatnekja tamad, mikozben az elhunytrol, arrol az allatrol kell hallgatnia a suketsegeket, hogy ez meg az, kicsit ez, kicsit az, kicsit ilyen, meg kicsit olyan, a nepnek meg a szaras gondolatara is osszerandul a gyomra, nehanynak a kinoktol vege lesz, osszeesnek, hogy a tobbiek reszvettel tamogassak oket. Felkorben allnak korul a ravatalt, mindenki feketeben, mint egy mareknyi megvert hollosereg. Talpig feketeben. A nok is fekete harisnyaban, fekete szoknyaban, hogy a tuzo melegben esurogjon a veritekuk. A zsebkendok atnedvesednenek a kbnnytol, a takonytol, na meg a ventektol. Gyonyoruek lennenek a temeto foteren, igen, a gbcsbrtbs betonon, ahogy egyik labukrol a masikra allnanak a kimerultsegtol, es nehanyan kinjukban felrbhbgnenek... A kozeli uton egy kirandulobusz menne el, melyben enekelnenek. Egy pillanatra elcsendesednenek, csak kesobb szabadulnanak fel ujra... Aztan Jozsi urek, a kollegaim felvennenek, hogy az elore kikapart gbdorbe passzintsanak. Mennyire szep lenne...“ A zsebkeset komotosan nyitotta ki, eppugy, mintha csak szalonnazni akart volna. Probalgatta a penget — egy kicsit duhos volt, hogy nem eles, de ezen konnyen tultette magat. Kinezett az ablakon, valami allomast hagytak el eppen. Fintoritott egyet, aztan beintve az oregasszonynak, az uleseknek, a neonoknak, a vonatnak, a vilagnak, az eletnek — elvagta a csuklojat. Most erezte a penge elet, szinte eggye valt vele, ahogy a csukloja megnyilt. A gybnybrtdl fel akart sikitani, de aztan megsem tette. Tudta, ha eszreveszik, menthetetlenul visszahozzak, s ezt nem birta volna elviselni. „Mennyi folyhatott ki?“ A vertocsat nezte, ahogyan gyulemlett alatta. Ki tudja, miert, talan valami hatso elkorcsosult gondolatparancsnak engedelmeskedve, veres kezfejevel kezdte bemaszatolni az ulest, az ablakot, aztan az oldalfalakat, vegul sajat magat. „Jo buli, lesz, ha majd megtalalnak. Az lenne a legjobb, ha valami hulye ringyo merne be eloszbr. Az ilyenek mindig sikoltoznak, hisztiznek. Igazan nagy balhe lesz... Kar, hogy azt mar nem lathatom meg...“ Nagyabonyban volt a vonat, mikor a kalauzno eszrevette a darkot, ahogy az ulesek kozbtt hevert, verbe fagyva. A box olyan volt, mint a vagohid. Szinte mindent elboritott a ver... A kalauzno tenyleg sikitott. Oriasi, velbtrazd sikoly tort fel a torkan, s tenyleg panikba esett. Az oregasszony, aki mar eppen befejezte volna a himzest, a sikolytol megrettenve megbokte az ujjat. A vert latva csak annyit tudott kinyogni: — 6, egek! Szepen indult. De a hulye dark megis tulelte. Gyory Attila februar elsejen left harminceves. Szerkeszti: Bettes Istvan
