Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-10-22 / 21. szám

gyazatosan odebb allt, aki megkiildi a va­­laszt az brokbsen egy helyben toporgo ker­­desekre. Vagy egy, az ember szamara ez idaig ismeretlen civilizacio, zoldtestu, ha­­lyogszemu manokkal. Valamilyen onjelolt istenseg, mindegy, minek nevezzuk, sanda szandekkal figyeli az ember dolgait a kez­­dettol fogva, a kozelgo halalos veg reme­­nyeben. Keszulodik es varja a legalkalma­­sabb pillanatot, amikor az ember vegleg el­­fordul bnmagatol es a darabokra nyuzott lelke kaotikus roppalyakon szerteszaguld a semmibe. Elhalvanyulnak a fenyforras­­ok, kialszanak a lobogo tiizek, eltunnek a targyak, ncm lesz csak egyctlcn szin a vakfeketc, es a megtebolyodott ember veg­­re leesukhatja kalimpalo pillajat. Miutan az agyan vegigfut­­tatta czckct a furcsa gondo­­latokat, elforditotta a ?' fejet abba az irany­­ba, ahonnan a busznak kel­­lett voIna befutnia. Es csak­­ugyan, az utca fclso claga­­zasaban fclbuk­­kant a teknbeszemu jar­­mu, csuklos testenck clfordult hatso resze­­vel meg a masik utcaban, akar a hazak dzsungeleben szerteagazo osvenyen egy osszecsavarozott plehkrokodil. Felpiszkalt hangyabolyra kezdett hasonlitani a megal- 16, mindenki akkorara fuvalkodott, amek­­korara csak birt pajzskcnt maga ele tartva taskajat, es ahhoz a feltctclezett helyhez nyomulva, ahol majd a harmonikaajtok szetesapodnak. Ahogy oldalra nezett, lat­­ta, hogy a bibircsokos szomszedja scrcnycn osszekapkodja kosarait, nyakan az izgalom­­tol megfesziilnek a halvanykek crek, es a tarka viragok kosarbol kiesungo fejecske­­ivel mit sem tbrodve, bclcvcti magat a nyuzsges kozepebe. Kelement is ide-oda lokdostek, gonoszul a labara tapostak, es egy kendos, kicsattano arcu oregasszony jokorat csipett a hataba. Balrol megloktek, de az bsszepreselbdott testek szoros gyuriijeben nem tudott ellep­­ni, hagyta magat sodorni az arral, mert ez volt a legegyszerubb modja feljutni a tii­­relmetleniil varakozo buszra. Fent aztan to­­vabb folytatodott a hare az iilbhelyekert, a csipkedo oregasszony megelozte a fel­­turt ingujju ferfit, aki gyorsan az iilesre vagta magat, es egy Buddha-szobor nyu­­godt arckifcjczescvel bamult ki az abla­­kon. Kclc­­mcn kozvet­­lcniil a vc­­zetofulke m o g o 11 allt, job­­b a n mondva 16- gott az agyonfogdo­­sott, koszos borkapaszkodon, mcly mint egy itatos, ezernyi kez verejtekct szivta ma­­gaba, ezernyi kez mocska ragadt fclulctc­­re. A sofor, az atlatszo plcxiuvcggel kdriil­­vett kabinbol figyclte egykcdvucn, nemi fo­­lennyel ezt a tatogo csuszomaszokkal telezsufolt terrariumot. Hallgatta a radio­­bol kitiiremkedo agyonjatszott olcso slagc­­rcket, es ritmusosan iitogette a taktust a kor­­many valami azonosithatatlan anyaggal bevont fclulctcn. Elszigetclt birodalma in­­kabb cirkuszi Ibvblderc hasonlitott mint so­­forkabinra, teleaggatva himbalozo zasz­­locskakkal es mezitelen noi aktokkal kide­­koralt szagositokkal. A muszerfal kiszogclesen, kozvetleniil a mechanikus ora folott, kiteptek belole a nagymutatot, beszakadt muanyagpohar vandorolt fel s le kokemenyre szaradt kavezaccal a gyomra­­ban. A kozelmultban beszerzett es atmene­­tileg fclszerelt muanyag ventilator is ott berregett szakadatlanul, akar egy osszezsu­­gorodott hclikopter. Kclemcn hatulrol csak a sofor vastag nyakat es tarkojat latta, te­­lehintve apro fekete szortiiszokkel, ahogy fenylik a verejtektol es mulatsagosan kiraj­­zolodnak rajta az apro gorbe rancok. Ke­­lemen nezte ezt az eros nyakszirtet es arra gondolt, hogyan mutatna a giotin vegzetes bcavatkozasa utan. ❖ Aztan clhesscgettc magatol a verszagu kepsort, jobb kczcvcl belcnyult taskajaba, elohuzta belole konyvet es olvasni probalt. Fcje felett a hangszorobol valami iszonya­­tos kattogas es sipolas kbzepette megszo­­lalt egy erdcs hang: „vigyazzazz...zarzz...“, es amilycn hirtclcnul figyclmeztctett, olyan gyorsasaggal cl is ncmult. A karorvendo aj­­tok racsapodtak a testekre. A busz egy crbteljcs razkodassal nckilodult, hatrahaj­­litotta a mcglcpctt utasok gcrincct, hogy azok karomkodva kapkodni kezd­­tek a himbalozo kapaszkodok utan. Talpuk alatt a kattogo zakatolo fern- es miianyag-alkatresz fo­­rogni es zakatolni kezdett elorc­­hatra, osszchangolt, nyugodt gcpics crovcl, mcgis valami­­lycn ismeros szorongast fecs­­kendezve a lclkekbe, a fel­­csapo gomolygo kipufogo­­'■ gazzal, es a nehez olajok faradt buzcvcl. Es ez a ren­­geteg vadidegen ember osszchuzodik az ecsetvonas­­nyi helyeken, egyik pillanat­­rol a masikra cljatsszak az osszetartozas bargyu szinjatekat, keny­­szeredett borotvamosollyal az arcukon, kc­­ziikkel a masik undorito husaba kapaszkod­­va, clvisclve egymas emelyito nedveit, mclyck felhaboritobbak mcg a felcsapo benzingozncl is. Fla pedig ketszinu segitc­­ni akarassal a hangjukban buzgon megszo­­lalnak, folottebb furcsa dolgokat monda­­nak, ilyenckct: — Micsoda hoscg, Teremto Atyam, mi­­csoda hoscg... — Bizony, rettenetes, mar tobb mint egy hetc tart. — Az ember fel kimenni az utcara, fel, hogy clajul. Semmi cso. — Lcgjobb ilyenkor a viznel, egy fa ar­­nyckaban, a toparton. De kinek van arra ide­­je? Dclutan hazajovok, var a hazi munka, ki sc latok belole es mar itt az este. Ugy zu­­hanok az agyba, mint egy tusko. — No is mondja, ismerem.

Next

/
Thumbnails
Contents