Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-10-22 / 21. szám
Tamasi Aron OKOS SZEKER (1897—1966) A kaszarnya korul nyuzsog a fold. Otromba ladakkal, tarisznyakkal es zsakokkal ujoncok jonnek. Tarkak, rongyosak es ember letukre ugy omlenek, mint a barmok. De a virag, amellyel teleraktak a lanyok, szeppe teszi oket. Es erosse az, hogy sokan vannak. Ellepik az egesz kaszarnyat es ulepedni kezdenek. A kiszolgalt katonak helyere telepednek, akik futyoreszve keszulodnek a hazavivo utra. A napos vegigjarja a megdagadt termeket es neveket ordft. Negy kiszolgalt katona nevet. Elehalassza vegre mind a negyet es kozli velijk a parancsot: — A szazadparancsnok urnal rogton megjelenni! Tisztogatjak magukat a legenyek. Gombolkoznak, oldalfegyvert kotnekes megindulnak. Utjukban mindenunnen, mint a csigak, undok es szarvas okok masznak ele a felelemre. Szorongasukban parosan mennek, mintha testverek volnanak. Pedig megcsak nem is egyazon nemzetbe valok, hanem negyen haromfele nyelven beszelnek. Aki elol megy es balrol, az Daniel, a foldim. Szakaszvezeto. A masik haram is az. Nem beszelnek, csak fogdossak es olik a sok futkoso rossz gondolatot es nezik a vekony cernaszalat, amelynek vegen ugy log a szabadsaguk, mint egy megijedt, kover pok. A szazadparancsnok turel metlenul varja az ugyeletes tiszti szobaban oket. Sapadt area van s az is frissen puderezve. Feszes, cicomas ruhaja es csintalan fekete bajuszkaja. Szep buta ferfi. Mindegyre lesi az idot az oran, amit finoman bal csuklojan hord. Nyugtalansagaban az ajtot is kinyitja es a kuszobon all. Innet nezi a zajgo kaszarnyat es az uj katonakat, akik tetovan es megis felig szaladva jarnak s mindegyre meg-megallnak, mint a likat nem lelo egerek. A szazadparancsnok ezt sem tudja elvezni, csak egy percig. Pedig szereti a sok katonat, mert sok katonanak elvezet parancsolni. Az ejjel ivott es most selyemszemu nokre vagyik. Visszamegy az asztalhoz, csorgeti a kardjat, asi't es leul. Es akkor megerkeznek a legenyek. Egymasutan jonnek be a szobaba es egymasutan jelentkeznek le kulon. Egyik sem vag a masik szavaba, hanem megvarja, amfg az elotteszolo vegez. Egyvonalban allnak es feszesen. A szazadparancsnok beteszi az ajtot es baratsagosan pihenj-t enged nekik. Aztan odaall elejuk, nehany szoval megdicseri oket es arra biztatja, hogy legyenek zupasok. — Holnap reggelig gondolkozhattok—ugymond. —Aki visszamarad, az ormester lesz rogton, jomegelhetesu es rendeseletu ember. A szakaszvezetok arcan brom latszik. Zupasok lesznek, mindenkeppen olyanok a jelek. Mielott elhagynak a szobat, egy ormester erkezik es altisztet ker a szazadparancsnoktol. Egy altisztet fel ugyelonek a szeker melle, mellyel a raktarbol ruhat kell hozni az uj katonaknak. A felugyeloseget Daniel kapja. Az udvaron mar befogva allnak a lovak. Joltartott, eras allatok. De a szeker is nagybelu, lajtorjas szeker. A hajesar-katona is fent ul mar egy atrakott deszkan. Turelmetlenul forgatja a fejet, mert nagyon varja, hogy futtathassa a kinyugodott lovakat. Daniel felugrik es odaszol neki: — Eresztheted! A katona megmozgatja a gyeplot es a szajaval is biztatja a lovakat, mint a makrancos gyermekeket. A ket pej ragja a zabolat, dus farkaval csapkod es egyhelyben kapal. Cifrazzak a dolgot, mint az emberek is, amig fiatalok es erosek. Aztan rohognek egy kicsit es elindulnak. Aprokat lepnek es szaporan, mert a katona nem akarja engedni, hogy mindjart vagtassanak. Daniel partjat fogja a lovaknak es szol a gyeplosnek, hogy engedjen nekik kello szabadsagot. Rohint egyet a ket pej es nekiugrik az utnak, amely romlott es ektelen ul dobalja a zbrgo szekeret. A kerekek ugralnak, mint vakaciora bocsatott kamasz diakok es a deszkak nyikorogva feszengnek. Daniel ott ul a jobbik lajtorja allan, ami cudarul vagja a tomporajat. Eiobbre esuszik es hatrabb esuszik, majd a ket kezevel probalja emelni magat, de a lajtorja utanaharap, mint a felingerelt kutya. Gondolkozik, hogy mitevo legyen. Egyszerre, mintha ismeros, barati szellemek huznak, felall a szekerben es szetveti a labat. All biztosan es egyenesen es dus brommel telik meg az area, mint a rozsabokor. A szeker is boldogan nevet. Es nevetve hozza oda Danielnek a falut, amelyben szuletett s amelynek utcain es hataraban igy egyenesre felallva es szetvetett labakkal szokta hajtani az otthoni lovakat. Csodamodon, halottaibol kelti fel a boldog, szelid es termekeny otthoni idoket ez az okos, neveto szeker!... Odavarazsolja Danielnek a falu hazait sorba, a mezei munkarol megtero dalolo lanyokat, a buzafoldeket es a viragos retet, a templom ortallo tornyat es a meleg, tiszta kenyeret. Es amikor megallnak a raktar elott a lovak, ket meleg karjat felnyujtja a legenyert a falu, atoleli, hogy levegye es igy szol: — Egy zupassal kevesebb lesz, Daniel! Daniel korulnez es nem messze embereket lat, akik osszebujva, csendesen beszelgetnek. Egyszeru emberek, bajlatok es kopottak. Elindul felejuk, de az emberek elhalIgatnak jottere es katona volta miatt bizalmatlanul neznek rea. — Ne feljetek, en vagyok — szolt nekik Daniel, ahogy szolott volt Krisztus a tanitvanyoknak. Az emberek felismerik es maguk koze fogadjak. Daniel egyutt beszeli meg velijk, hogy a szenvedok mikeppen teremthetnenek egy jobb vilagot. R eggel az erdo szelerol hirnok erkezett, jelentette, hogy az ejszaka delkeleten tuzvesz festette vorosre az eget. Aznap megint szemerkelt az eso, a nyirkos fahasabok nem akartak egni; a sziklahasadekban rejtozo sokasagbol harman meghaltak verhasban. Az ennivalo is elfogyott, ket ember ezert felkerekedett az erdon tuli pasztorokhoz; keso delutan erkeztek vissza, borig azva es holtfaradtan; csak nagy nehezen birtak elmondani, hogy baj van: a birkak dogledeznek, a tehenek felfuvodnak, a pasztorok meg furkoval meg bottal tamadtak rajuk, amikor az egyikuk el akarta hozni a tinojat, amelyet meg azelott adott a kezukbe, hogy az erdokbe menekultek. — Imadkozzunk — szolt a pap, akit ugyancsak a verhas sanyargatott. — Az Ur megkonyorul rajtunk. — Kriszte eleiszon — rimankodott a sorsverte tomeg. E pillanatban hangos civakodas tort ki az asszonyok kozbtt, valami gyapjukendd miatt. — Mi az mar megint, atkozott nemberek — uvdltott fel a biro, es fogta a korbacsat, hogy ellassa vele az asszonyok bajat. Egyszerre megenyhult a tanacstalan feszu Itseg, a ferfiak megint ferfiaknak kezdtek erezni magukat. — Ide nem jutnak el azok a kancatejivok — vel e kedett az egyik szakallas. — Meghogy ezekbe a szi klahasadekokba, a bozoton keresztul... Azt beszelik, hogy a lovaik aprok es kiaszottak, akar a kecskek. — En amondo vagyok — vetette el le n egy ingerult emberke —, hogy ott kellett volna maradnunk a varosban. Annyit fizettunk a bastyainkra... Azert a penzert olyan sancaink lehetnenek, hogy a mennyko se arthatna nekik, nem igaz? — Az am — esufolodott a sapkoros deak. — Azert a penzert akar kalacsbol is lehetne a sancunk. Menj oda, harapj egyet... sokan jollaknak belole, joember; talan maradt meg neked is. A biro figyelmezteton fujt egyet; az effele beszed nem nagyon illett ide. — En megis csak amondo vagyok — hajtogatta a magaet az ingerult polgar —, hogy a lovassag nem sokat arthat a mi bastyainknak meg a sancainknak. Azt kellett volna mondanunk, hogy nem engedjuk be oket a varosba es kesz. Szarazon megusztuk volna az egeszet. — Hat akkor menj vissza a varosba es bujj be az agyadba — tanacsolta a szakallas. — Mit csinalnek ott egymagam — veszekedett az ingerult emberke. — Csak azt mondom, hogy a varosban kellett volna maradnunk es vedekezniink... Elvegre jogom van ra megmondani, hogy hibatortent! Mennyi penzunket emesztettekfel a sancok, most meg azt mondjak, hogy semmit sem ertek. Hat tessek! — Mar akar igy van, akar ugy — engesztelte a pap —, bizakodnunk kell Isten segedelmeben. Joemberek, hisz az az Attila csak egy pogany... — Isten ostora — szolalt meg a hideglelos szerzetes. — Isten csapasa.
