Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-10-08 / 20. szám

BALOGH ILDIKO papirsArkAny nyAr E gy hatalmas vizililiom kelyheben napfurdbzott. Egy tajtekfeher szir­­muban, ami a to kozepen lebe­­gett, ott, ahol a legmelyebb a viz. Az igaz, hogy innen alig tiz-tizenket tempoval is el lehetett erni a partot (pillangouszasban dt-hattal), de azert csak itt volt a legme­lyebb a to. Es Zegernye szerette a vesze­­lyeket. Fiu letere ugy erezte magat ebben a vi­­zililiomban, mint egy sello; egy kis liab­le any, pedig csak autoszerelo volt. Es ahogy ott a tajtekfeher szirmok kbzott ep­­pen a nyari szabadsagat tbltbtte, leginkabb egy megvastagodott bibeszalhoz hasonli­­tott. Mar majdnem olajbarnara stilt le, hi­­aba kent magara ket tubus napolajat.- Pihenni... pihenni: ez itt nem kerdes -asitott egyet. -Csend, beke, csend... va­­kacio - es a tulparton allo haromszintes csuszdara pillantott, ahol hat, bivalyerds fiu egymasba kapaszkodva siklott le, s koz­­ben nagyokat horogtek.- Figyeld mar mama, hogy nez ki! - vi­­hogott fel egy lany, es a nyikorgo vizibiciklijevel megkozelitette Zegernyet. - Egy szoros mosomedve - ugy kacagott, mint egy csitri -, es egy ilyen viragban!- Ugyan kislanyom, ne beszelj igy - pi­­ritott ra a mellette iilo mama. - Hisz az apad lehetne, es nem illik...- Tudom, tudom! De ha egyszer olyan hobokas - es lehajolt, hogy megerintse a vizililiomot.- Hello - kacsintott ra Zegernye, mire a csitri ugy megijedt, hogy amilyen sziv­­repesve kerekezett oda, olyan szivdobog­­va hajtott el a mamaval.- Mondtam, hogy az apad lehetne!- Hagyd mar ezt - legyintett a csitri. - Ide figyelj, lattal valaha liliomformaju gu­­mimatracot? - es mar megint vihogott. - Akkor ne nezz vissza, mert az a szoros mo­­somedve abban til.- Igazan? - sikkantott a mama, es ka­­ceran erezte magat. A naptol majd kisar­­jadt; sugarzo volt es egeszen atnyariasult. A topartot ellepte a strandolok es piknikezdk hada. Egy csapat gyerkdc papirsarkanyt eregetett, es visongva pro­­baltak lepest tartani a tiirkizkek - es egy­­feju - sarkannyal. Egy atletatermetu pi­­perkdc pedig megrbgzotten lepkevada­­szott a vizparti fabodek korul. Lyukacsos atletatrikojaban ugy szokellt ide-oda, mintha valami magasugro lenne, es a lep­­kefogo csak veletleniil maradt volna a ke­­zeben.- Az ismeroseim nem tevedtek - alla­­pitotta meg Zegernye. - Ez itt valoban ma­­ga a nyugalom szigete vagy inkabb tava - es mar unatkozott. Aztan varatlanul megdobbant a szive. Erezte, hogy valami kesziilbdik. Hogy va­lami van a levegoben. S lam, amint a part fele tekintett, eppen nehany napernyo, gu­­mimatrac, strandpapucs megilyesmik po­­rogtek fel a levegobe.- Hoho, ez mar valami! - kialtott Zegernye, es feltapaszkodott a vizililiom kelyhebol, hogy jobban lasson. Ravaszkas forgoszel tolcserezett vegig a toparton, es sorjaban szippantotta be az utjaba kertilb targyakat. Az emberek meg rohantak utanuk, paran kalimpalo mozdu­­latokkal igyekeztek felrepiilni. Am meg a ttirkizfeju papirsarkany is joval alacso­­nyabban, es papirlangnyelveket okadva lengedezett a targyak alatt.- Ez mar valami! Ezert erdemes volt ide­­jonnom! - lelkendezett Zegernye, es ide­­oda toporgott a vizililiomban. A forgoszel mar a szomszedos falucska fele tartott, ujabb zsakmanyokat magaval ragadva.- Liliomtipro! - sivitott fel a mama, amint lanyaval eppen Zegernye mellett pe­­daloztak vissza a partra.- Es az apam lehetne - nevetett a csit­ri, es a fiura kacsintott. -Jaj, ott repul a tbriilkozom! - es begyorsitottak.- Hello - gurgulazta Zegernye, de mar nem tUdta befejezni, mert a liliomforma­ju gumimatrac kilukadt, o pedig a to leg­melyebb pontjan nyelt egyet a vizbol. Tel­­jesen felheviilt testtel pottyant bele, am mivel szerette a veszelyeket, ettol szarny­­ra kapott, es pillangouszasban harom tem­­poval! erte el a partot.-Nahat, mar igy is tudok uszni? Ez ha­­mar ment - s olajbarnara stilt karjaval egy csapassal lerazta magarol a vizcseppeket.- Na, es az a szoszke vizibiciklista! - cset­­tintett es elindult a fabodek fele, hogy egy kis husitot igyon. Ekozben a parton nagy volt a forgolo­­das es felfordulas. Mindenki keresett va­­lamit: egy ujsag cimlapjat, furdosapkat, uszogumit meg ilyesmiket. A gyerkbcok- most mar megszaporodott - csapata pe­dig lelekszakadva futott a papirsarkany utan, aki a forgoszel nyomaba eredt, hogy szegyenszemre o se maradjon ki a repti­­lotargyak taborabol. Mar sotetkek volt az izgalomtdl.- Milyen nyughatatlan sarkany! - nezett fel Zegernye. - Pedig csak egy feje van.- Elnezest fiatalember, ez nem az one?- ugrott ele hirtelen az atletatermetu pi­­perkoc, es a lepkefogojabol egy hamisitat­­lan, pomponos noi uszosapka keredzke­­dett ki.- Ez? - kukkantott a lepkefogbba Zegernye. - A kis szoszkenek epp jo len­ne - gondolta.- Igen, fiatalember. Rdzsas pompon, a sapka merete meg...- Pont megfelel - vagott kozbe Zegernye. - Megveszem!... Azaz elviszem- es gyorsan a sapkaert nyult.- Rbgton lattam, hogy onhoz tartozik- mosolygott a piperkoc, es folytatta to­­vabb a lepkevadaszatot.- Hogutat kapott - meredt utana Zegernye, es kihuzta enyhen izompacsir­­ta testet. - Irany a leany! Egyebkent egyaltalan nem volt olyan, mint egy szoros mosomedve. Csak boros­­tas; az area es a feje. De az nagyon. Akar a haromnapos megnyirt pazsit. Megte­­hette, hiszen nyaralt.- Itt van a papa! - kialtott a csitri, aki epp a szederjes strandruhajat huzta fel.- Ugyan mar kislanyom, az apad otthon van! - mondta elhulve a mama, es ossze­­esukta a nyugagyakat, mert mar indulbfelben voltak.-Akkor jobb, ha nem is nezel ide - ne­vetett a csitri.- Holgyeim, a fiirdosapka! - szolalt meg az odalepo Zegernye, es olajbarna karjat befeszitve emelte a magasba. A mama meglepetten fordult meg, es amikor meglatta a tajtekfeher fogakkal ra­­juk mosolygd Zegernyet, feltupirozott ha­­jat megrazta es odavonult. A pomponnal fogva maga fele huzta az uszosapkat, es igy bugott:- Kbszbnom - aztan kikapta Zegernye kezebol, es belegybmbszolte a taskajaba.- Rogton lattam, hogy onhoz tartozik- ismetelte gepiesen Zegernye a lepkeva­­dasz szavait. - A rdzsas pompon...- Nem fontos - turbekolt a mama. - A lenyeg az, hogy...- Nines kedved egyet bambizni? - szolt kozbe a csitri, es Zegernye mellett termett.- Epp oda indultam - kacsintott a fiu.- Mehetiink is - es mielott a mama koz­­belephetett volna, szaporan a parti fabb­­dek fele vettek az iranyt. Ettol kezdve olyan gyorsan ment min­­den, hogy Zegernye alig emlekezett vala­­mire. Ajeghideg ter nevu bdde muanyag palmafajanal felhorpintett ket vagy harom anizsos koktelt (kicsit bosszankodott is, hogy pont nala fogyott el ajegkocka), az­tan ossze-vissza beszelt a lanynak. A szoszke Frida (igyhivtak a csitrit) meg hoi nagyokat kaccantott, hoi meg meg na­­gyobbakat hallgatott. Majd igy szolt: „Ne ilyen hangosan!" vagy „Ugyan mar, ez tulzas!“. Erre Zegernye egeszen ci frat mopdott:- Frida, te bazsarozsaajku, tubarozsa­­szemu szoszkeseg - lehelte neki anizsosan. -Mintha szitakotb szallt volna a szempil­­ladra, ugy rezeg, amikor mozgatod - es meg ehhez hasonlokat baritonozott. A vegere teljesen berekedt, es fogalma sem volt, hogy jutottak ilyenek az esze­­be. A lepkevadaszra gyanakodott, aki megint ott szokdecselt a bodeknal, es eleggyakran ugrandozott a kozeliikben is. Talan o sugdosott a fiilebe. Hat amilyen piperkoc, el tudta rola kepzelni! Egyebkent Frida egyaltalan nem volt olyan, mint egy csitri. Csak hozzajuk ha­­sonloan nevetgelt es hallgatott. De azt na­gyon tudta. Megtehette, hiszen meg csak tizenkilenc mult, es kiilbnben is nyaralt.- Legfeljebb a batyja lehetnek, nem az apja - gondolta masnap Zegernye, mikoz­­ben az autoszereld-muhely pinceajtajat la­­katolta be. Masnaposnak erezte magat, habar tu­­lajdonkeppen bo ketnapos! szabadsagon volt. Meg nem borotvalkozott meg, de a kikoptatott szuk nadragja es a feher po­­loja valosaggal viritottak az olajbarna bo­­ren. Ez kicsit megnyugtatta.

Next

/
Thumbnails
Contents