Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-09-24 / 19. szám
nyelmes es teljesen megfelel mindennek, amit a fegy verorizet ejszakajan kfvanhat. Majd holnap elvegezzuk a tobbi ceremoniakat is, azutan lovag lesz dnbol. De elobb feleljen egy kerdesemre, amely nagyon erdekel. Van-e penze? — Penzem — felelt buszken Don Quijote — az nincsen; sohasem olvastam, hogy vandor lovagok effele silany ercet hordoztak volna magukkal. —T evedni m el toztati k — szolt a fogados —, ha a historiaban nem beszelnek errol, csak onnan van, mert azt hittek, hogy nagyon termeszetes dolog, hogy a vandor leventek nem indulnak el ilyen szukseges dolog nelkul. Biztosithatom, hogy azok mindig jol megtombtt erszennyel jartak-keltek, azonkivijl volt veluk egy par tiszta ing, meg egy kis taska, tele mindenfele balzsammal arra az esetre, hogyha valahol megsebesulnenek. Mert hat, tetszik tudni, nem lehetnek bizonyosak afelol, hogy mindig jon majd valami varazslbno, vagy valami torpe.-aki holmi isteni gyogyitallal behegeszti sebeiket. Azert elrendelem onnek, mint nemsokara leendo keresztfiamnak, hogy sohase utazzek penz nelkul. Meg fogja latni, hogy jo hasznat veszi. Don Quijote megigerte, hogy megfogadja a tanacsot, ezutan bement a fogadoba fegyvereiert es kivitte oket a kocsma udvaranak kozepere, ahol a kut melletti valyura tette. Kezebe csak pajzsat es la ndzsajat vette, es azzal aztan ott setalgatott a valyu elott. Tortent azonban, hogy a fogadoban levo oszverhajcsarok egyike meg akarta itatni oszveret es odament a valyuhoz, hogy felre tegye az arra rakott fegyvereket. Don Quijote, mikor kozeledni latta, rettenetes hangon rari vallott: — Barki legy is, meresz lovag, ne merj hozzanyulni e fegyverekhez! E fegyverek a legbatrabb ember tulajdonaban vannak, aki valaha kardot ovezett. Eleteddel kellene lakolnod vakmerosegedert! A szegeny oszverhajcsar fel sem vette ezeket a bolond szavakat, hanem szepen elhanyta a valyura rakott fegyvereket. Don Quijote se szo, se beszed, hanem ket kezre fogva landzsajat, ugy fobevagta vele az oszverhajcsart, hogy az egy mukk nelkul vegigteriilt a foldon. Azzal aztan megint feltette a valyura fegyvereit es folytatta elobbi setalasat. Par perccel azutan egy masik oszverhajcsar, aki nem tudta, hogy mi tortent pajtasaval, szinten kijott es szinten meg akarta itatni barmat; o is ugy tett, mint az elobbi, azaz felretette a valyurol a lovag fegyvereit. De mar mostan Don Quijote meg jobban neki duhodott, s anelkul. hogy csak figyelmeztette volna is a port, dardajaval harom-negy helyen is belyukasztotta a fejet. Erre mar aztan a fogados meg a vendeglo egesz haznepe kiszaladt az udvarra. Don Quijote maga ele emelve pajzsat, fennhangon kialtott: — Oh szepseg kiralynoje, szfvem ereje es tamasza, gybnyoru Dulcinea del Toboso, onts belem erot e rettenetes kalandban! S e szavak valoban oly batorsagot ontottek bele, hogy a vilag minden oszverhajcsarja elol sem hatralt volna egy lepesnyire sem. A sebesultek pajtasai koveket szedtek fel es feleje dobaltak. A lovag, ahogy bfrta, vedekezett pajzsaval, de nem tavozott egy tapodtat sem a valyutol. A fogados valtig csitftotta az embereket, hogy ne bantsak, hisz suit bolond! Erre aztan a hajcsarok vegre abba is hagytak a kodobalast es be vittek a ket sebesultet a kocsmaba. Don Quijote pedig folytatta setait eppoly nyugodtan, mint azelott. A fogados, akinek kezdett a dolog nem tetszeni, eltokelte, hogy most mar veget vet ennek a bolondsagnak. Odament hat Don Quijote-hez, annak rendje es modja szerint bocsanatot ker ama haszontalan csocselek neveletlensegeert, biztosftotta, hogy mindez az o tudta es akarata nelkul tortent, vegul pedig hozzatette, hogy most mar semmi sem all utjaban a lovagga utesnek, minthogy a fegyverdrizetbol ket bra is teljesen elegendo, es hogy nyomban is reszesftheti a lovagga utes szent ceremoniaiban, a pofonutesben es a valloncsapasban. Don Quijote mindezeket a dolgokat szentul elhitte. Erre a fogados bement a hazba, kihozta egy kis konyvecskejet, amelybe a fuvarosok szamara kiszolgaltatott szalmat, arpat szokta befrni, aztan egy kis fiuval, aki gyertyat tartott kezeben, meg azzal a ket leanyzoval, akikrol mar szo volt, odaallott Don Quijote ele. Leterdeltette a nemes leventet, aztan konyvebe nezett, mintha valami kis dikciot mormogna, vegul jol nyakonvagta a dicso bajnokot, azutan pedig kemenyet csapott kardjaval a vallara. Ezzel Don Quijote ho kfvansaga teljesult; mar most semmi sem gatolta, hogy mint lovag keresztul-kasul barangolja a vilagot. Hamar meg is nyergelte gebejet, rault es miutan forron halalkodott a fogadosnak mindazokert a jokert, amelyekben reszesftette, elbucsuzott a kapufelfatol. A fogados, aki mar orult, hogy elmegy, nem kert tole a szallasert egy garast sem, hanem az alkalomhoz illo komoly szavakkal bocsatotta el dicso utjara. B. I. feldolgozasa Villon testamentumabol Ha visszaterek majd a barna foldbe, amelybol gyomnak nottem egykoron: azt kerem, hogy a Saint Avayl-i volgyben pihenjen egykor elfeledt porom. E temeto mar regen draga nekem: oly csendes, mint egy almos, zold dbol, a ket osszehajlb, selymes domb toveben puhabban var ram, mint az anyadl. Ultessetek fejem foie egy arva kis szilvafat, mellemre pazsitot, de a kek eg szerelmeert ne draga mdrvdnytdmbdt vagy gogos granitot: rendjeleket, diszsirhelyet sohse kertem, s bar hbherkezben lengett eletem: az ugynevezett uri tisztesseghez megis tul tiszta volt az en nevem. S menjetek, hatat forditva a sirnak, oda, hoi szebben szaglik a virdg; s talan, ha majd kettoezret irnak Krisztus utan, meg tndja a vilag, hogy csokolt egykor Villon, a csavargo, s mely serlegekbol, hogy itta a but, s hogy indidt vegul almos es kanyargo vizekre, honnan nincsen visszaut. S ne torodjetek halotti torommal, jo lesz nektek, ha van, dohos kenyer, s ha nem nagy munka, irjatok korommal vagy katrannyal egy sziirke vagy feher kozepnagy kore, amilyen a reten a labatok alatt ezer akad: hogy ugy ki es mi volt eleteben, ki itt enyeszik lenn a fold alatt.
