Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-09-24 / 19. szám

nyelmes es teljesen megfelel minden­­nek, amit a fegy verorizet ejszakajan kf­­vanhat. Majd holnap elvegezzuk a tob­­bi ceremoniakat is, azutan lovag lesz dn­­bol. De elobb feleljen egy kerdesemre, amely nagyon erdekel. Van-e penze? — Penzem — felelt buszken Don Quijote — az nincsen; sohasem olvas­­tam, hogy vandor lovagok effele silany ercet hordoztak volna magukkal. —T evedni m el toztati k — szolt a fo­­gados —, ha a historiaban nem beszel­­nek errol, csak onnan van, mert azt hit­­tek, hogy nagyon termeszetes dolog, hogy a vandor leventek nem indulnak el ilyen szukseges dolog nelkul. Biztosit­­hatom, hogy azok mindig jol megtombtt erszennyel jartak-keltek, azonkivijl volt veluk egy par tiszta ing, meg egy kis tas­­ka, tele mindenfele balzsammal arra az esetre, hogyha valahol megsebesul­­nenek. Mert hat, tetszik tudni, nem le­­hetnek bizonyosak afelol, hogy mindig jon majd valami varazslbno, vagy vala­­mi torpe.-aki holmi isteni gyogyitallal be­­hegeszti sebeiket. Azert elrendelem on­­nek, mint nemsokara leendo keresztfi­­amnak, hogy sohase utazzek penz nelkul. Meg fogja latni, hogy jo hasznat veszi. Don Quijote megigerte, hogy meg­­fogadja a tanacsot, ezutan bement a fo­­gadoba fegyvereiert es kivitte oket a kocsma udvaranak kozepere, ahol a kut melletti valyura tette. Kezebe csak pajzsat es la ndzsajat vette, es azzal az­tan ott setalgatott a valyu elott. Tortent azonban, hogy a fogado­­ban levo oszverhajcsarok egyike meg akarta itatni oszveret es odament a va­­lyuhoz, hogy felre tegye az arra rakott fegyvereket. Don Quijote, mikor koze­­ledni latta, rettenetes hangon rari vallott: — Barki legy is, meresz lovag, ne merj hozzanyulni e fegyverekhez! E fegyverek a legbatrabb ember tulajdo­­naban vannak, aki valaha kardot ove­­zett. Eleteddel kellene lakolnod vakme­­rosegedert! A szegeny oszverhajcsar fel sem vette ezeket a bolond szavakat, hanem szepen elhanyta a valyura rakott fegy­vereket. Don Quijote se szo, se be­­szed, hanem ket kezre fogva landzsa­­jat, ugy fobevagta vele az oszverhaj­­csart, hogy az egy mukk nelkul vegigteriilt a foldon. Azzal aztan megint feltette a valyura fegyvereit es folytatta elobbi setalasat. Par perccel azutan egy masik oszverhajcsar, aki nem tud­­ta, hogy mi tortent pajtasaval, szinten ki­­jott es szinten meg akarta itatni barmat; o is ugy tett, mint az elobbi, azaz felre­­tette a valyurol a lovag fegyvereit. De mar mostan Don Quijote meg jobban ne­­ki duhodott, s anelkul. hogy csak figyel­­meztette volna is a port, dardajaval ha­­rom-negy helyen is belyukasztotta a fe­­jet. Erre mar aztan a fogados meg a vendeglo egesz haznepe kiszaladt az udvarra. Don Quijote maga ele emelve pajzsat, fennhan­­gon kialtott: — Oh szepseg kiralynoje, szfvem ereje es tamasza, gybnyoru Dulcinea del Toboso, onts belem erot e rette­netes kalandban! S e szavak va­­loban oly batorsa­­got ontottek bele, hogy a vilag min­­den oszverhajcsar­­ja elol sem hatralt volna egy lepesnyi­­re sem. A sebesultek pajtasai koveket szedtek fel es feleje dobaltak. A lovag, ahogy bfrta, vedekezett pajzsaval, de nem tavozott egy tapodtat sem a valyu­­tol. A fogados valtig csitftotta az embe­­reket, hogy ne bantsak, hisz suit bolond! Erre aztan a hajcsarok vegre abba is hagytak a kodobalast es be vittek a ket sebesultet a kocsmaba. Don Quijote pedig folytatta setait eppoly nyugodtan, mint azelott. A fogados, akinek kezdett a dolog nem tetszeni, eltokelte, hogy most mar veget vet ennek a bolondsagnak. Oda­ment hat Don Quijote-hez, annak rend­­je es modja szerint bocsanatot ker ama haszontalan csocselek neveletlensege­­ert, biztosftotta, hogy mindez az o tud­­ta es akarata nelkul tortent, vegul pedig hozzatette, hogy most mar semmi sem all utjaban a lovagga utesnek, mint­­hogy a fegyverdrizetbol ket bra is telje­sen elegendo, es hogy nyomban is re­­szesftheti a lovagga utes szent ceremo­­niaiban, a pofonutesben es a valloncsapasban. Don Quijote mindezeket a dolgokat szentul elhitte. Erre a fogados bement a hazba, kihozta egy kis konyvecskejet, amelybe a fuvarosok szamara kiszolgal­­tatott szalmat, arpat szokta befrni, aztan egy kis fiuval, aki gyertyat tartott keze­­ben, meg azzal a ket leanyzoval, akik­­rol mar szo volt, odaallott Don Quijote ele. Leterdeltette a nemes leventet, az­tan konyvebe nezett, mintha valami kis dikciot mormogna, vegul jol nyakon­­vagta a dicso bajnokot, azutan pedig ke­­menyet csapott kardjaval a vallara. Ez­­zel Don Quijote ho kfvansaga teljesult; mar most semmi sem gatolta, hogy mint lovag keresztul-kasul barangolja a vila­­got. Hamar meg is nyergelte gebejet, ra­­ult es miutan forron halalkodott a foga­­dosnak mindazokert a jokert, amelyek­­ben reszesftette, elbucsuzott a kapufelfatol. A fogados, aki mar orult, hogy elmegy, nem kert tole a szallasert egy garast sem, hanem az alkalomhoz illo komoly szavakkal bocsatotta el di­­cso utjara. B. I. feldolgozasa Villon testamentumabol Ha visszaterek majd a barna foldbe, amelybol gyomnak nottem egykoron: azt kerem, hogy a Saint Avayl-i volgyben pihenjen egykor elfeledt porom. E temeto mar regen draga nekem: oly csendes, mint egy almos, zold dbol, a ket osszehajlb, selymes domb toveben puhabban var ram, mint az anyadl. Ultessetek fejem foie egy arva kis szilvafat, mellemre pazsitot, de a kek eg szerelmeert ne draga mdrvdnytdmbdt vagy gogos granitot: rendjeleket, diszsirhelyet sohse kertem, s bar hbherkezben lengett eletem: az ugynevezett uri tisztesseghez megis tul tiszta volt az en nevem. S menjetek, hatat forditva a sirnak, oda, hoi szebben szaglik a virdg; s talan, ha majd kettoezret irnak Krisztus utan, meg tndja a vilag, hogy csokolt egykor Villon, a csavargo, s mely serlegekbol, hogy itta a but, s hogy indidt vegul almos es kanyargo vizekre, honnan nincsen visszaut. S ne torodjetek halotti torommal, jo lesz nektek, ha van, dohos kenyer, s ha nem nagy munka, irjatok korommal vagy katrannyal egy sziirke vagy feher kozepnagy kore, amilyen a reten a labatok alatt ezer akad: hogy ugy ki es mi volt eleteben, ki itt enyeszik lenn a fold alatt.

Next

/
Thumbnails
Contents