Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-08-13 / 16. szám
Mindig irigyeltem azokat, akik magabiztosak, jozanok es tisztan latnak. Gyanusak, akiknek mindenrol kesz es hatarozott velemenyuk van. Nem tudom, nekem ugy tunik, hogy eddig valahogy mindig csak latogattam. Barhallottam mar magamrololyatis, hogy mintha valamilyen szinten „lato ember" Iennek. Megi ehet, van benne valami, de azt megint nem hiszem el, hogy erre is csak ugy egyszeruen szuletni lehetne, mert mint ahogy mondjak: gyakorlat teszi a mestert, vagyis minden valami revalo komoly latas elott szukseg van a kezdetbeli latogatasokra is. Aki neadjisten velem tartana, ne szamitson semmi biztosra, elore eltervezettre, mert megyunk csak ugy, magunktol, mar-mar majdnem mintha jonnenk. Az idopont is tetszoleges, itt-ott betoppan (t)unkideoda, ismerdshoz-ismeretlenhez. Kbzos pont csak egy van: mindnyajan emberek vagyunk, ami talan a legtobb... Rengeteg szenvedelyes utazot lehetne felsorolni, akar szukebb kbrnyezetunkbol is, de a velem tortentek kapcsan a legjellemzobb a varatlansag es kiszamithatatlansag. Budapesti grafikus baratomat kerestem, hfvtam fel telefonon. A felesege azt mondta, Lajos elment Pragaba, alighanem sorozni. Probalkoztam nehany telefonhi'vas erejeig — nyolc eve nem jartam cseh fdldon —, hatha elerhetnem. Semmi. Kimentem, avagyis kimentem volna, a pozsonyi Fopalyaudvarra, ha minden kotel szakad, megyek csak ugy, egy cimre. Persze, mi tortent..? Egy megalldval az allomas elott felszalltam egy csaknem ures villamosra. Senki sem volt benne, csak ket fiatal ellenor. Felirtak, mert mint mondtak, ok most eppen ebbol elnek — jutalek fejeben. Azt mondjak, jol megy nekik ebben a nagy-nagy szegenysegben. Nezem a pragai gyorsot, hat az pedig mar eppenhogy elment. Most mi lesz velem, ha rajtam a menoke..? Eszembe jutott Pavuljak, a legendas ukran kolto. De mert legendas Pavuljak? Iszogatjuk egyszer a ribizlibort Zs.-vel a Szeplak utcai hordoban, es azt mondja nekem Lajos: — Hat A csapi hataratkelohelyen (a szerzo felvetele) ilyesmi a zselyi kovacs fiaval mar nagyon regen esett meg... Ahogy ulok az iroklubban, szlovak tarsasagban, ugyancsak hevesre fordult a vita. Mondom a magamet, mondom, de mar majdnemhogy nekem is ugrott egy forrofeju. Erre egy ilyen, majdnemhogy torpe ukran meg felemelte az ujjat, aztan csend es nyugalom lett. No mondom akkor, hat te ki vagy, mert en meg a zselyi kovacs fia vagyok, akkor most torjunk kezet. Neki is gyurkoztunk, elsore letdri a kezem, mint a fuszalat. Probalkozunk meg egyszer... De akkor harom ujjal, majd kettovel, majd eggyel. Nem tudom, hogy konyveljem ezt el magamban, hacsak az nem jo magyarazat ra, hogy a fiu szovjet sulyemelobajnok volt... No mindegy, a derus kepu ukran aztan eleg gyakran elofordult a hordoban, es az is kiderult, a lakotelepen majdnemhogy szomszedok vagyunk. Osszebaratkoztunk, sokat bolcselkedtunk, beszelgettunk kolteszetrol, eletrol-halalrol, nokrol, hazarol, borrol-palinkarol meg mirol. Szoval, ahogy allok ott az allomason nagy utazhatnekomban, lapozom a noteszt, most merre, es ott egy telefonszam. Kitekerem, rendesen mukodik. Egyasszonyka vette fel, es mondta, hogy az ura tesz-vesz kint a kertben. Ahogy odahivta, baratom nagyon megorult, mert ahogyan egy eve elment Pozsonybol, mindenki leirta, elfelejtette. Nem nagyon ertettem, hogy miert, lehet, csak azert, mert meg nem jartam arrafele, vagy azert, mert az viszonylag messze van. Megmondtam, hogy masnap melyik vonattal megyek, mert azt hittem, hogy ez teljesen normalis. Jo hangulatban ultem fel a moszkvai gyorsra, a halokocsi fulkejeben egy otven ev koruli szakallas lembergi mernok igazgatta az alvohelyet, mondta, most megy haza, meglatogatja az edesanyjat es visz neki egy kis markat, mert neki eleg jol megy, Munchenben hot-dogot arul. Szeszt nem iszik, mert sporol, mint annak idejen Mrozsek emigransai. Ittam a sorbmbol, majd lepihentem, mondvan: hosszu az ut es dolog az ido — aludni kell. Zsolnan termetes emberek nyomultak fel a kupenkba, akik, mintha magyarok lettek volna, nyomban falni kezdtek, meg jofele haziszilvoriummal alapozgattak. A hatar elott naivan elszoltam magam, merre tartok, mire rogton mindenfele remmesekkel kezdtek ijesztgetni, hogy akkor meg akkor majd mi lesz. Van szabalyos utlevelem, mondom, a terkepen ugy lattam, hogy az a bizonyos Europa egeszen az Uralig terjed, csak nines valami gond...? De ezek valtig egyre csak ejnyeejnyeztek. Aztan ahogy a szep vasarnapi reggel rank virradt Csapon, csortet a sok financ le-fel, keresztulkasul a vonaton, es egyszer csak rajtam is megallt a szemuk. Mondom, csak ide mennek, Ternopolba, a kolto baratomat meglatogatni, viszek neki borovicskat is, meg csokoladet a felesegenek, mert az ilyesmiket biztosan tudom, hogy szeretik. De hogy vane meghivolevelem, meg turistavfzumom? Meg jo, hogy ott volt az a lembergi mernok, aki a markat vitte az edesanyjanak. 6 mentett meg a slamasztikabol, de a vamtiszt is kedves es elnezo volt, mint ahogy az a bolondokkal szemben dukal. A szerelveny mellett odavissza ket helyi nyugdfjas probalkozott az Aranyfacannal meg egy kis gyumolcsfelevel, teljesen sikeretlenul. Aztan „elindult a vonat“ — lassan, vontatottan, Munkacs vara alatt, majd at a Karpatokon. BETTES ISTVAN (folytatjuk)
