Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-07-30 / 15. szám
— Ha tiz, miert tizenketto? — kerdeztek valamennyien egyszerre. — Ami ott tiz, itt tizenketto. — Varjunk, meg van itt valami rongyos papir: Addenda. — Olvasd! Az egyenlet egyik fele sohasem lehet azonos a masikkal. Mindket oldalt a kiszamithatatlan kozep teszi igazza. — Szamitsd ki ugy, ahogy van. Mi koze lenne a tenycknek az igazsaghoz? — es az igazsagnak az igazhoz! Honnan lehet felismerni a jo cselekedetet? Epp onnan, hogy nem tudsz rola. A rossz az, ami nines, arrol ismered meg, hogy nem nyugszik, mig valami van. Hogy hitessem el veled, hogy Isten vagy? Idiota? Sulyosbito koriilmeny. Nyugodtan csalhatsz, Isten a hamis hangot nem hallja. A szentek nem dnmagukat jottek mcgvaltani a vilagra. A szinhazban csak sirj batran, hidd el, te kovetted azt el. Menj, es ismerd meg a bunt, de vigyazz, nehogy vagyaid teljesiiljenek. Egyetlen az ut: a felelemtol a szeretetig. — Ha tudta, miert nem tanftotta? — Miert nem ezt? — Miert kellett annyi even at a molyirtok alfajait? — es hogy boldogsagunkat ezen es a tulso palankon erenyeink - -De mar csak az iires pepita ruha hevert kerdesiik elott. A tanito teteme eltunt. — Ha tudta?! — Hallgass. — Ivasszunet. — Lehet, nem is sejtette, hogy a zsebeben van. Ezutan valoban indultak — a szomszed utan. Alfred Lord Tennyson Nem sok ertelme, hogy henye kiralykent esdndes tuzhelynel, tar szikldk kozott, egy dreg nd oldalan szabjam a ketes torvenyt egy vad nepnek, amely tisztel, es alszik, zabal es nem ismer. Utaznom kell, hogy fenekig urttsem az eletet; tudtam mindig drulni, tudtam szenvedni, masokkal, akik szerettek, es egymagam; partjainkon, s mikor az esos Hyadok kavartak a sote't tengert: nagy left a nevem; mert e'hes sztwelfolyton csavarogva sokat lattam, embert, varosokat, szokast, tajat, torvenyt, kormanyokat, nem akarki voltam, s mindenki tisztelt; s ittam gydnyoret a hozz.dm hasonlok harcanak a szeles Troja porondjan. Resze lettem mindannak, ami ert; de minden tapasztalas latkoren till ott timdoklik a be nem jart vilag s szegelye ugy fut, ahogy uldozom. Untat varni, elmulni csiszolatlan rozsddllva es nem munkaban ragyogni! Csak lenni: meg nem e'let. Ezer elet egyutt se volna sok, es hogy fogy ez az egy is; pedig minden ora, mellyeI a nagy csondet megrablom, valami uj hir hozoja; s szegyen volna nehany napert raktaron ovni magamat s ezt az osz lelket, mely mint lemeno csillag, az emberesz minden hataran tulra kovetni vagyik a tudast. Itt fiam, jo Telemachusom, rahagyom a jogart s a szigetet — szivem gyermeke, tudja, ovatos bolcsesseggel hogy szeliditi meg es aprankent hogyan tori bele a durva nepet a hasznosba, joba. Hibatlan jellem, a kozos kotelmek vilaga vonzza, nem hanyag a sztv dolgaiban s illo aldozatot mutat be hazam isteneinek, ha elmentem. Munkajat vegzi. En is. Itt az obol; csattognak a vitorlak: kint a nagy ocean. Matrozaim, munkaim s lelkem osztalyosai — kik mindig egyforman orultetek napfenynek es viharnak, nyilt szivek es nyilt koponyak — oregek vagyunk; de az oregnek is van dolga, rangja; johet meg nehany nagy tett, amely illik azokhoz, kik istenekkel csataztak. A sziklakon mar hunyorog a feny; a nappal sapad: kel lassan a hold: a melyseg zendill. Fol, barataim, nines meg tulkeso uj foldet keresni. El a parttol, es hasitsuk a zengo barazdakat; akarom, hogy repuljiink tul a napon s tul minden nyugati csillag furdojen, mire meghalok. Talan lemos az orveny diihe, de talan a Boldogok Szigete var, s kit ismertunk, latjuk a nagy Achillest. Sok titok van meg; es bar nem vagyunk az az ero, mely egykor eget es foldet razott: vagyunk, ami vagyunk; sors es ido gyengithetett, de hos sziviink egyutt ver s kemeny hite, hogy kilzd, keres, talal s nem hagyja magat. Szjab6 Ldrinc fordttdsa Friedrich Holderlin Menon panasza Diotimdert Ugy eltiink mi, akar a szerelmes hattyuk a fenyben, esdndesen liszkalnak, ringnak a fodrokon at, s nezik a to tiikren az eziist felhok vonulasat, mig hiivos eteri kek fodroz a testtik alatt, igy eltiink mi is itt. S ha felenk mordulva az eszak intett es panaszat ziigta, lehullt a level, lombjat sirta az cig es szalltak a szelben az esok, csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is ov es szavainkra figyel, meghitten zeng a sziviinkben, egy dalt s csak miveliink gyermeki s neha vidam. Puszta, kihalt ma a haz, elvettek tolem a fenyt is, Teged vettek el es veled a ket szememet. Korbe bolyongo drny vagyok, elek ugyan, de nem ertem, mert kell elnem meg, fenytelen, egyre tovabb. Radnoti Miklos forditasa
