Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-07-30 / 15. szám

Csaplar Vilmos Momo laba reszlet GO ova tunnek az ilyen nezesek? Nem tunnek el, nezek most is. Valamive valnak. Egyszer bokrok mogul, valosagos bokros mogul elem ugrott abban a hfres-nevezetes zold trikojaban, amiben eppugy szeretett aludni, mint ebren lenni. Su­­ru volt ez a bokros egy ritka erdoben. Szinte lezeng­­tem fatol faig, amikor egyszer csak: zold no. Regeb­­ben, amikor ugyanigy elem pattant, az arcara tapad­tam. A szememmel. Aztan a ket tenyerem koze fogtam a fejet, es mentem-mentem az arcommal az arcaba. Most meg egybol az a zold: a triko. Feszult, es en ebbe nem nyugodtam bele. Az arcaba igen, az bhken hagyott, mintha nem is lenne ott. Megmarkol­­tam a ket (nekem) hatalmas momimellet, de aztan hir­­telen nem tudtam, mit csinaljak, hogyan folytassam, s elengedtem oket. Magamhoz oleltem az egesz Momit, kozben azon csodalkoztam, hogy megint nem tudom, hogyan foly­tassam. Ezt megeldzoen ugy dontottunk, hogy nem hado­­naszunk tovabb az ut szelen, hanem behuzodunk az erdobe, Mominak ugyis kakilnia kell. Micsoda, kakilni? Eddig mindig csakpisilnie kellett. Ezt megeldzoen, joval megeldzoen, kiszalltunk egy autobol, mert az masfele kanyarodott. Azt meg­­elozoen meg beszalltunk ugyanabba az autoba. Azt megeldzoen elindultunk otthonrol. Azt megeldzoen pe­­dig otthon voltunk. Hogy mi elozte meg ezt az otthon levest, nem tu­dom, vagy nem elozte meg semmi. Peldaul az meg­­elozte, hogy en is otthon voltam ott, bar fonntartot­­tam mashol egy szobat. Ahova azonban honapokig nem mentem, meg az erte jaro bert is kiildtem, pos­tan. Ezt megeldzoen, vagyis a nala valo otthon leve­­sem idejen egy napon hazajott Momi. Estefele. Csak ugy jott, megerkezett. Kaparaszott kfvul az ajton, ki­­nyitotta a zarat. Talan elotte a kulcsot is zorgette, ha ugyan hallottam. Benn mindenesetre zdrgette-csor­­gette, amikor visszadugta a zarba, hogy ujbol csuk­­va legyen az az ajto. Levette a cipoit, melyek kettot koppantak. Mind­­egyik egyet-egyet, akarcsak maskor. Ugyanazon a ko­­von, ahol koppanni szoktak. En pedig a szobabol hallgattam a koppanast. Hogy megvolt-e mind a ketto. Bar szamolni nem sza­­moltam. Ket koppanas szamolas nelkiil is ket koppa­­nas. Vartam utana, hogy legyenek ajtonyitasok. De nem lettek. Jarkaltam a szobaban, ez majdnem biztos. Az is biztos, hogy fontos tevekenyseget szakitottam felbe. (Oles, fekves, olvasas, turkalas az orrban vagy a nyi­­tott sliccen keresztul a nadragomban.) Es az is biztos, hogy nem naplot irtam, mert akkor mar nem irtam naplot. Akkor eppen, vagyis ekkori­­ban. Az arcatlansag, gatlastalansag, frissesseg he­­lyett bekdszontdttek a ketelyek, meghozza nem is ke­­telyekformajaban. Arra tudtam mindig csak gondol­­ni, hogy az, amit lefrnek, tulajdonkeppen nem is lenne lefrva. Odaig fokozodott ez az erzesem, hogy irtoztam meg a kisertesetol is annak, hogy nyomot hagyjak, frottat, napit. Viszont mi az, ami nem hagy nyomot? Peldaul egy jarkalas a szobaban, gondolkodva, de nem valamire gondolva, hanem varva, hogy fogok gondolni. Az osszes addigi cipokoppanas es ajtonyflas is le­­het gondolat. Olyan, amilyen. Ezen ki'vul a napjaim nem is napok voltak. Hete­­kig, sot honapokig tarto egy nappa valtoztak, az ilyen napok eseteben kulonosen fontos a napldirdi ovatossag. Az ovatossagom az megvolt. Csak eppen nem tudtam, hogy az ovatossagom mi­­nek az eloszele. fgy egy ido utan gyanutlanul kimentem a konyha­­ba. Es mit latok? Momi az asztalnal ul, es a kenye­­ret vajazza. Foltehetoleg kolbaszt akart ra tenni, mert a kolbaszt is kivette a hutoszekrenybdl. Nem vagyok puszilkodos, se bucsuzaskor, se er­­kezeskor. A masnak az erkezesekor se, ugyhogy ki­­huztam a masik hokedlit a konyha kozepere, ds le­­ultem en is. Nem tudom, miert fontos ez a kozepe. Mindenesetre valahogy tavolabb foglaltam helyet, mint maskor. Momi viszont ram mosolygott teljesen aznapian. Amely mosoly akkor az en szememben nem kulon­­bbzott a masnapiaktol. Vajazott, folnezett, mosolygott, vajazott. — Merre jartal? — kerdeztem en akarmilyen na­­pian. Mindennapian. — Abortuszon voltam — felelte o egeszen azna­pian. — Micsoda? Hol? — Abortuszon. — De hat hogyhogy abortuszon? Ugy erted, hogy... ? — Ugy ertem, hogy teherbe estem es elvettem. — Mikor?-Ma. — Ma? Es nem is kellett... befekudnod? — Kellett. — De reggel meg itthon voltal! — Reggel meg igen. — Es miota? — Mi miota? — Miota van ez az egesz? — Milyen egesz? — Hat a terhesseged. — Kabe ket honapja. Ket honapja, mi volt ket honapja, mi tortent ket ho­­nap ota, hogyhogy ket honap, mennyi az a ket ho­­nap? Ilyenekre gondolhattam talan. — Ket honapja? — Nem is tegnap ota! — Gondolom, hogy nem tegnap ota, ezert kerde­­zem. — Mit kerdezel? — Nem is tudom, mit kerdezzek. — Ha pontosan tudni akarod, kilenchetes volt.-Mi? — A... magzat. — Kilenc hetes?... Es mi volt? — Hogyhogy mi? — Fiu vagy lany? — Mit tudom en I Nem mondtak. — Kerdezted es nem mondtak meg? Az ilyesmit meg kell mondani, nem? — Nehogy mar megkerdezzem? A franc se akar­­ja tudni! — En tudni akarom! — Te? Mi kdzod neked hozza? — Mi kdzdm hozza? — Egy mozdulattal lesbpor­­tem vajat, kenyeret, kolbaszt, tanyert, kest. Szeren­­cse, hogy oda ultem le, ahova leuitem, fgy nyertem megfelelo lenduletet. Ezek szerint a kezem meg a ho­­kedli elobb tudta, hogy hova kell ulnom, mint en. — Mi kdzdm hozza? — lihegtem, de nem Momira, hanem a konyhakore szegezve a tekintetemet. A ri­­pityara tort tanyer darabjaira. Es a vajas kenyerek is mindig a vajazott fel ukkel lefele ernek foldet, regi igaz­­sag. A regi igazsagok ilyenkor szinten jol jonnek. — Hulye vagy, mit csinalsz?—kerdezte Momi, aki egyik pil lanatrol a masikra egy teljesen ures asztal elott lilt ugy, mint aki eszik. — Mi-kdzom-hozza ?— zengettem a hangomat. — Miert? Mondtad egyszer is, hogy ha teherbe esek, megtarthatom? Nem! Akkor meg mi kdzod hozza, hogy intezem el? Orulj neki, hogy egyaltalan megmondtam! Csak azdrt tudtad meg, mert masfel honapig nem szeretkezhetiink. A csodahoz eleg egy pillanat, nem hogy masfel ho­­nap. Csodalatos dolgok kezdtek el tortenni velunk (szuk) masfel honap mulva. Momi rengetegszer keny­­szerult a furdoszobaba rohanni, hogy irrigatorral gyorsan kibblftse a huvelyet; soha azelott es soha azu­­tan nem tdltott annyi idot az ugyes kis nyeles duda­­pumpajaval. Szinte alighogy visszajott a szobaba, mar mehetett is ki. Utazaskor zselegolyocskakat alkalma­­zott az en csapkodo farku, allhatatos sejtjeim ellen, amelyek nem tudhattak, hogy a cel: semmi, a kej: min­­den. Ez mar a brezsnyevi pangas idoszaka volt, csak ugy mondom, mi nem pangtunk. Alkalmankent utipoggyaszunk legnagyobb reszet a zselegolyo ra­­komany tette ki. Allandoan megfaztunk, mert ruhat szinte alig vittunk magunkkal. Szipogva csdkoloztunk, csokjainkat, melyek hosszunak es szenvedelyesnek indultak, kdhogesi rohamok szakftottak felbe, de mi amint lehetett, folytattuk, a vegtelensegig, sot. A ko­­vetkezo kdhogesi rohamot igyekeztunk visszatarta­­ni, ha pedig a bedugult orrunk miatt egy-egy percre szet kellett valnunk, teleszivtuk a tudonket levegovel. Irtozatosan fbltbltdttuk, mint a gyongyhalaszok, bar fogalmam sines, hogy a technikank ugyanaz volt-e. Duna-parti hazban vendegeskedtunk egyszer, va­­lamiert epp ott. Fahazban, emeletes vasagyak alltak benne. Mi az emeletet valasztottuk, holott senki se aludt lenn. Rajtunk kfvul mas be se jott a hazba, a fold­­szinti agyat mi megis csak arra hasznaltuk, hogy le­­dobaljuk ra a ruhainkat, es ralepve folkapaszkodjunk a teto ala. Tenyleg mindjart ott volt a teto, ugyhogy folyton bevertem a fejemet, mikozben a golyocska­­kat pusztftottuk. Megis fonn maradtunk, mert fonn volt a fonn. El se tudtam kepzelni, hogy lenn folytassuk, az bromunkhoz hozzatartozott a fonnlet meg a szuk hely. A rendkfvuliseg, ugyanis raszoktunk a rendkf­­viili helyzetekre. Szerettuk a varatlan nehezsegeket, az alkalmatlan helyeket. Ami masoknak alkalmatlan lett volna. Vegul aztan tenyerrel fblutottem a tetot. A sarkat folbttunk. Engedett a nyomasnak, es megemel­­tem. — Momi — mondtam. — Leszedem a tetot. — Jo, dragam! Csak kozben folytassad! — De nem lesz tetonk! — Beesik az eso. — Nem allt esore az ido, de en valahogy az abortusz ota aggodalmasabb lettem mindenben. — Mi esik be? — Az eso. — Te essel be! Gyere! Aztass el! Az egyik karomon tamaszkodtam, a masikkal tar­­tottam a tetot, kozben golyoztunk, illetve en megpro­­baltam folytatni, megfeleloen mozogni az uj viszonyok

Next

/
Thumbnails
Contents