Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-07 / 9. szám
csak nem jott a nyelve hegyere, bar azert rakott rendet boltjaban, hogy nyugodtan leiiljon es elmeselje. — Egyszer... — kezdte, ahogyan a regi torteneteket szokas —, valaha nagyon regen, megesett-e, hogy egy legenyke alkonyatkor a hazadhoz ert; inkabb gyerek volt meg, mintsem legenyke. Ugye, odaert a hazadhoz, s a kutyaid megugattak? Aztan kiszolt a feleseged, es kerdezte, ki az, a fiu pedig kbszont es mondta, hogy ott toltene az ejszakat. A feleseged kijott erte, es bevezette a hazba, hogy ott aludjon; ugy volt minden, ahogy meselem, te meg, ha tudsz, emlekezz vissza, mert nagyon regen tortent. A feleseged ezutan vacsorat adott a fiunak, bar o azt mondta, nem tud enni, inkabb aludna. Es akkor az asszonyod agyat vetett neki, a fiu pedig nyugovora tert; minden igy esett, ahogy mondom, emlekezz csak. A feleseged megsajnalta a fiut, hogy vacsora nelkiil aludt el, ezert ejfeltajt bejott hozza a szobaba, s megnezte, van-e a gyerek tarisznyajaban elemozsia, s volt-e aznap mit ennie egyaltalan. A fiu tarisznyaja a szogre akasztva logoff, es megtapogatta; erezte, hogy elelem nines benne, csak mindenfele ruhadarabok. Kiszedte, s megrdkbnyodve latta, hogy mind veres. Nezte, nezegette, s felismerte a fia, Jovan ruhait; minden igy tortent, emlekezz csak; te szerencsetlen Nikola. Majd az asszonyod a ruhakkal egyutt bement, szetteregette, s kozben a fiat siratta. Minden igy volt. En pedig ebren voltam — mert hogyan is tudtam volna aludni...! Es hallottam, hogyan zokogtok. Kesobb bejottel hozzam, es azt kerdezted: — Kinek a gyereke vagy? — Es en azt valaszoltam, hogy nines apam, mert megolte valaki a Kuc csaladbol. Akkor te megkerdezted, tudom-e annak a nevet, aki megolte, en meg azt feleltem, nem tudom, mert hogy meg az anyam se tudja, es hogy az anyam folyvast korhol, mert lam, felcseperedtem, de meg nem alltam bosszut apamert, atkozodott, amiert apam megbosszulatlanul fekszik sirjaban; atkozta magat, miert is nem szlilt inkabb lanygyereket, inkabb azt szolitana neven, s nem engem; igy ment ez naprol napra, ejjelnappal. Nem tudom mar, mi mindent meseltem meg akkor az anyamrol, csak arra emlekszem, hogy te elebem teregetted Jovan veres ruhait, amelyeket az anyamnak akartam megmutatni, hogy lassa, szot fogadtam es bosszut alltam az apamert, csak hogy ne atkozzon tobbet; emlekszem, amikor megkerdezted, tudom-e, kinek a ruhaja ez, es kit oltem meg, es azt feleltem, nem tudom. Azutan te hosszan hallgattal, es en is hallgattam. Amikor pedig azt mondtad, hogy ez a fiad ruhaja, ha akartam volna, akkor se tudtam volna megszolalni, megbenult a nyelvem. Leszegtem a fejem, de te a szemem koze neztel; nem szoltal egy arva szot sem: szavak helyett ott volt a veres ruha. Azt mondtad nekem, hogy az anyam nem jo anya, hanem gonosz asszony, mert felbujtatott, hogy megoljek egy hozzam hasonlo gyermeket; s azt mondottad meg, hogy en arrol nem tehetek, hogy gonosz asszony fia vagyok. Es ehhez az asszonyhoz, az anyamhoz, tobbe ne terjek vissza! Igy volt, probalj csak visszaemlekezni, mert regen volt ez; sokszor hullt le azota a farol a level. Es sok mindent elfeled az ember. De latod, Nikola, en ezt nem felejtettem el. Es te? Egesz ido alatt, amig Alija ezt a kulonos es nyomaszto tortenetet meselte, a mojkovaci katona—a kiszabaditott hadifogoly — maga ele bamult, neman hallgatta — es itt, ebben a kis boltban a zsinorok es orsok kbzott til ve, meg egyszer atelte ezt a regen tortent, gyaszos esetet, amikor a gyilkossag utan, veletlenul, epp az d hazaba vetodbtt este ez az ember, a zsinbrvero mester, akkor meg legenyke, vagy meg inkabb gyermek, Jovan fianak veres ruhaival. Hallgatott, mint akkor, s nem jottek ajkara a szavak, mint ahogy akkor sem. Fejeben egymast kergettek a gondolatok, a lehetetlen—es megis lehetseges — emberi sorsokrol, s ettol meg inkabb hallgatasba melyedt. Ugy remlett neki, a mesternek nines tobb mondanivaloja, mert mindent elmondott, am az megis folytatta: — Megfogadtam a tanacsodat. Nehezemre esett, hogy ne menjek vissza anyamhoz, de megsem mentem. Neki, vagtam a vilagnak, sokfele koboroltam, s hogy oszinte legyek, sokat hanyodtam, mig vegre idekerul' t e m ' Szarajevoba. Egy paszomanyosnal aztan kitanultam a mesterseget, amint latod; zsinort keszitek, ebbol elek; jol meg’ vagyok, amit itt latsz, mind az enyem; jol elek. Itt megalit, valami fontos szot keresett, de nem talalta, igy hat rovidre fogta: — Mostantol veled megjobb leszasorom. Egyutt eltink majd. Egyedul vagy te is, en is. Apam nines — legy az apam. Fiad nines — a fiad leszek. Jol eltink majd. Hazunk is van, nezheted az ablakbol Szarajevot, s ha megunod, lejossz hozzam a boltba; meglesziink egyutt. Nikola ekozben ismet az emberi sorsra gondolt; azt ugyan nem tudta, mi is az, csak, hogy valami olyasfele letezik. Vujicsics Marietta fordftasa Szabo Otto: Vallomas
