Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-07 / 9. szám
Szabo Lorinc Kosztolanyi Dezso Kavehazban, utcan, barati korben nok jonnek-mennek elottem, korbttem, ismerosok... egy korszak: egy csaldd... Nok, hires nok... S minduntalan eszembe jut a ferfi, aki oket szerette, egy hires kolto, egy halott barat. Ilyenkor mindig elremit az e'let: egy-egy vacogo, testtelen kisertet emleket erzem minden ittmaradt Idnyban, asszonyban, kedves ismerdsben, halottaimet, akik egyre tbbben porladnak mar a ferges fold alatt. S oket Idtom, a ferfiakat, oket, az elment ferjeket es szeretoket, rones vdzak forro pillanatait, a hiis meleget, halajat, bizalmdt, vagyukat, mellyel e noket akartak, s a borzalmat, hogy minden elmulik. Es szolok (neman s ahogy egy bolond szol): — Mit oriztek, nok, halottaitokbol? Hogy mersz elni, feleseg, szereto?... Es nezem oket (ahogy egy bolond nez) s Idtom, hogy nyul felejiik sok halott ke'z s hogy vetkozik csontvdzzd a jovo. S ugy fdj a halal, hogy bun lesz az elet. Es mar vadolva es gyulolve nezek ratok, szegeny, glorias asszonyok, s a maglyat hivom, a keleti maglyat... Aztan kijozanodom: — Eh, szamdrsag!... Es mosolyogva kezet csokolok. Vigasztalj, esz! es te, onzes!... A kezesok azt sugja, hogy sok gyonyort, sokat es jot kaptak ok, (igen,jot is) toletek... Nezlek, nok, mint isten kozvetitoit, ki mindig csak az elettel torodik, es megbocsatom a biinoket. Rend Anyam gyakran mondotta nekem: — Te rendetlen. Jaj, te szelekotya. Milyen kocos vagy. Hogy log a harisnyad. A kormeid pedig, a kormeid. Megint gyaszolnak. Aztan mindig ez kovetkezett: — Nezd a kis Morvay Pistit. Amig vizes kefevel simogatta hajam, a kis Morvay Pistirol kellett hallanom, az osztalytarsamrol. A kis Morvay Pistit ugy utaltam, hogy neve hallatara osszeszontottam a torkom, s az oklodes hangjat utanoztam. 2. Patyolatfeher kemenygaller szoritotta korul verszegeny nyakat. Jatek kozben a kabatjat levetette, hogy be ne piszkolodjek, s kezet minden folszolitas nelkul mosta, bo szappanleben, ugyhogy inge szarat elobb ovatosan felturte, a csukloja foie. Meg furodni is szeretett. Szoval affele undok frater volt. Konyveiben a lecket hajszalvekony vonalakkal jegyezte meg, melyeket kesobb kigumizott. Tizpercben nemegyszer lattam, amint a verofenyben gyanakodva szemlelte ruhajat. Valami porszemet keresett rajta. A huvelykevel meg a nagyujjaval lepoccentette. Azt hiszem, 6 szemelyesen ismert minden porszemet. Area sapadt volt, mint egy rosszul suit kremeslepeny. Ha a tanar arrol magyarazott, hogy a forro leves utan helytelen hideg vizet inni, mert fogaink zomanca megrepedezik, 6 keredzkedett. — Mi — szolt — sohasem iszunk leves utan hideg vizet. Edes jo atyam megtiltja. — T udom, fiam — bolintott a tanar elismeroen. — A te edes jo atyad kituno, muvelt ember, s nagyon helyesen nevel benneteket. Tanulhattok tole mindnyajan. Pisti zsebre vagta a dicseretet, leult, semerre se tekintett, mig mi rabamultunk vigyori irigyseggel. Bennunket is oktatott. Kezembol idegesen kapta ki a bicskamat: — Mit csinalsz, szerencsetlen? Ralehelsz a tollkes pengejere. Hisz megrozsdasodik. A bicskat „tollkes“-nek nevezte, az evest „etkezes“nek, a gondolatot „eszme“nek. Raadasul az apjat „jo atyam“-nak. Fokepp ezert gyuloltem. 3. Miutan leerettsegiztiink, evekig nem lattam ot, eltunt a peldakep, melyet mint utanzando mintat egy magas, megkozelithetetlen oltarra helyeztek. Budapesten talalkoztam vele, a koruton. Mi akkor mar regen leraktuk vizsgainkat az egyetemen, jol-rosszul, de 6 meg mindig tanult. Mernoknek keszult. Tekintve azonban, hogy az anyagot minden szorgalma ellenere nem vehette at azzal a lelkiismeretesseggel, melyet maga ele tuzott, inkabb buesut mondott palyajanak, es beult egy irodaba dij-Glorias asszonyok
