Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1996-12-22 / 22. szám
Hunyadi Sandor Karacsonyeste Volt nekem egy karacsonyestem, het esztendovel ezelott, amelyet akkor sem fogok elfelejteni, ha veletlenul hosszu ideig talalok elni. Ezt a karacsonyestet, amely mar delutan ot drakor kezdodott, egy kedves es derek baratomnal toltottem. Ez a baratom azok koze a ritka emberck koze tartozott, akikben az esz, a jellem es ajosag tokeletes egyensulyban fonodik ossze, akiben szinte hibat sem lehet talalni. Acelbol es aranybol volt teremtve ez a baratom, talan azert is probalta meg olyan rettenetesen a sors, hogy megnezze, mennyi fajdalmat bfr el az ilyen tokeletes sziv. Ez a baratom imadta a feleseget, aki bajos es torekeny, szokc asszony volt. Felhotlen boldogsagban eltek egytitt. Volt egy kis negyeves fiacskajuk, Peterke, akit mind a ketten imadtak, es joggal, mert Peterke aranyos bogarkaja volt az Istennek. Na marmost ez az asszony — mindig hajlamos volt a tiidocsucshurutra, szegeny — novemberben megbetegedett. Enyhe tudocsucshurutja rombolo tiidovessze fejlodott hirtelen, nehany het alatt. December elejen mar ketsegtelenne valt, hogy menthetetlen, es kozvetleniil karacsony elott pedig mar azt lehetett tudni, hogy csak napjai vannak hatra. A ferj — maga is orvos volt — tisztan latta a helyzetet. Nem panaszkodott, csak lesovanyodott, a szeme beesett, es egeszseges barna bore valami ijeszto sziirkes tonust kapott. Ott tilt a felesege agya mellett, es mosolyogva apolta a lazban ego beteget, aki a ttidoveszesek optimizmusaval mcsszi terveket szott a parnak kozott. Fogtak egymas kezet, a kozeledo tinneprol beszeltek. Hogy kinek milyen ajandekot vegyenek. Eztisttel vagy arannyal diszitsek Peterke karacsonyfajat? Es mi lesz januarban? Elmehetnek-e valahova a Tatraba, vagy a Svabhegyre, nehany hetig pihenni? December huszonnegyediken reggel ram telefonalt a baratom. — Eljohetnel hozzam ma estefele — kert. — Nehez orakat elek. Flat persze, hogy elmentem. Ott voltam mar ot ora utan. A szobalany bevezetett az ebedlobe, amelynek a sarkaban mar ott allt a plafonig ero, nagy, zold fa, egyelore meg kopaszon. A sok csillogo disz, vattaho, eztisthaj es aranydio, a kis gyertyakkal es cukrokkal egytitt, kikeszftve az asztalon. Jo feloraig tiltem egyedtil azebedloben, akkor kijott a baratom. Csendesen kezet fogtunk. Nem kellett tole kerdeznem semmit, lattam az arcan, hogy honnan jott, erzett a ruhajan a betegszoba konnyti ecetszaga, a szemen pedig latszott, hogy milyen allapotban van a beteg. — Arra akarlak kerni — mondta halkan —, hogy segi'ts feldfsziteni a fat. Peterke elment setalni a kisasszonyaval. A cseledeknek dolguk van odakint, en pedig... en pedig nem szeretncm most magara hagyni Hclent, mert... mert... — itt nem folytatta tovabb, beleharapott a szajaba, es olyan feher lett, mintha kiment volna az arcabol minden ver. Egyediil maradtam, bibelodni kezdtem a faval. Felcsipegettem a stiru, zold turengetegben a gallyakra a kis pleh gyertyatartokat. Kidekoraltam a fat a vattat jatszo hoval, az eztist arvalanyhajakkal. Felig keszen volt mar a munka, amikor a baratom ujra kijott. Vallamra tette a kezet, ram nezett, aztan egyszeruen mondta: — Na, most mar en is segithetek neked. Nem mertem megkerdezni, hogy miert. Tudtam. Neman dolgoztunk egytitt. Aztan egy kis ido mulva felem fordult a baratom: — Te is szeretted szegenyt. Nem akarod megnezni? A haloszobaban, a szoba kozepere allftott agyon, ott fektidt a fiatalasszony, meg pirosan a laztol, de mar abban a szornyu mozdulatlansagban, amelyet lehetctlen felreismerni. Alltunk az agy elott mind a ketten. A baratom halantekan egy finom kis er liiktetett. Ilyenkor nehez beszelni. Hosszu, hosszu csond volt. Nem is tudom, mennyi ido mult el ebben a dermeszto nemasagban, amikor hallottam, hogy csongettek, vidam gyermekhang harsant fel az eloszobaban. Peterke jott meg a setabol. Kint veszekedett az eloszobaban a kisasszonyaval, aki nem akarta beengedni sem a haloba, sem az ebedlobe. Sirt, makrancoskodott a kicsike, eroszakkal kellett bevinni a gyermekszobaba kepeskonyvei, epitoszekrenye, labdai es babai koze. Nem lett volna semmi ertelme ennek a kis Peterkenek elrontani a karacsonyestejet. Es az apanak ez nem is volt szandekaban. Keves heroikusabb dolgot lattam, mint ahogy a baratom hancurozott a fiacskajaval. A karacsonyrol beszelt neki, a Jezuskarol. Kerte, hogy legyen jo. Meglgerte, hogy ha egy feloraig csondesen viselkedik, akkor megjbn az angyal, es kinyitjak az eloszobaajtot, ahova mar le is kiildte csillogo ajandekait. Bementtink az ebedlobe, a fa ala kiraktuk az ajandekokat, es meggyujtottuk az apro viaszgyertyakat. Eszrevettem, hogy a gyertyakrol neha egy-egy forro csepp hullott a baratom kezere, amint az agak kozott babralt. Meg sem rezzent, nem is erezte, pedig tudom, hogyan eget az ilyen kis gyertyak ttizes konnye. Peterke tombolo orommel tancolta koriil a fat. Azonnal kiprobalta minden uj jatekat. Uzembe hozta a miniatur kisvasutat. Megbamulta a latcrna magicajat. Levetkoztette, aztan ujra feldltoztette azt a katonaruhas nagy karakterbabat, amely foattrakcionak volt szanva. Csokolademeggyet szedett az agakrol, aztan hirtelen eszebe jutott valami. Odafordult az apjahoz, es szinte szemrehanyoan kerdezte: — Hol van mama? Baratom egy pillanatig gondolkodott, aztan alig hallhatoan felelte: — Mama alszik. Peterke ebbe nem nyugodott bele. A kisgyermekek zsamoki erejevel kovetelte az apjatol, hogy keltse fel es hivja oda a mamat. Nem turt ellenvetest. Akaratoskodott. Meg kellett fogni a kezet, mert mindenaron be akart menni 6 maga a haloszobaba, amely mar napok ota tilos teriilet volt szamara: — Koltsd fel! Koltsd fel! Akarom! Akarom! Akarom, hogy lassa a famat! Meg akarom neki mutatni ajatekokat! A baratom felvettc karjaba Peterket: — Nem tudom felkelteni! Nem tudom! — mondta, azaz nem is mondta, hanem most mar orditotta ketsegbeesetten, mint aki nem birja tovabb a csondes szenvedest. Peterke megijedt ettol a hangtol, nem ertette, hogy ez mit jelent. Talan a baratom is jobban szorftotta a kelletcnel. Sirva fakadt hat az apja karjaban. A gyermeki konnyek aztan meginditottak a ferfi szemebol is a sos folyot. Ott alltak a csillogo, a kivi lagftott fa mellett. A fenyo es az ego viasz illataban, egeszen kozel a zold agakhoz, amelyeken papirangyalok lebegtek, kitarva feher szamyukat.
