Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1995-12-14 / Próbaszám
Szegenyek voltunk. Koldusnal is szegenyebbek. Mert van-e nagyobb nyomor, mint a tonkrement urake. Egy nyirsegi kis faluban huztuk meg magunkat, ahol egy talpalatnyi se volt a mienk a sovany homokbol, s edeskes szagu akacfavirag gyotort. Csak az emlekezetiinkben eltek a kover botermo repcetablaink, gulyank, menesiink, oszlopos kuriank, ott fenn a ficfas Tisza-parton. A vilag sarkaba huzodtunk, elbujni a szegyeniinkkel. Megis olyan helyre, ahol van atyafi. Jo a rokon, gondolta az apam, aki melegszivu volt, s mindig szerette az embereket. Pedig atkos a rokon, az atyafi. A rokon ott lakott a falu derekan a legnagyobb paraszthazban, amely csak ugy terpeszkedett a valyogoszlopaival, s puffadtan nezett apro ablakaival. Hol volt ez a mi urias udvarhazunk mellett! S micsoda keserves, nyomaszto nagy gog aradt belole reank. Vince bacsi, a nagy tokaju, kemeny oklu, bozontos szemu rokon, hiaba volt Szobi Kertesz, mint mi, cseledjenek akart befogni. Haragudott, hogy az apam nem vetkezett vele egy gatyaszarra, irigyelte, hogy neki mar az oregapja kicseppent az uri sorbol, s a mi agunk ennyi ideig birta. Az igaz, hogy osztan jol is lepottyant, szetmallott a sarban, mint a tulerett korte. Hat meg az aszonyok. Az anyam Judith volt, Simonkay Judith. A nagyanyja baroleany volt, s a rokonsaga odafent viragzott a hetagu koronak vilagaban. A Vince bacsi, a Szobi Kertesz felesege Csitke Eszter volt, s ennek az apja szamado csikos valaha az Alfolddn, s ugy suttogtak, pandurkezen veszett el. A ket asszony olyan volt, mint ket eles kes. Az anyam sose panaszkodott. Hideg asszony lett, s egy szissz nelkiil turte az eletet. De a faluban rebesgettek, hogy a pantos ladakban megorizte regi apro viragos barsonyszoknyait, nehez selymeit s dragasagokat marokszamra. Egy kis M0RICZ ZSIGMOND Judith es Eszter igaz volt benne, de nagyon kicsi. Az apam jottment, karomkodott, kacagott, spekulalt, remenykedett; bizott mindenkiben, vart valamit mindenkitol, s csalodott mindennap. Neha rettenetes jelenet volt kettojuk kozt. En meg csondes kis emberke lettem. Felenk kozvetito az anyam es a vilag kozott. Feltem az emberektol, ujjaimat se mertem mozditani. Ugy lestem ki a vilagba, mint a csigabiga, minden pillanatban keszen a visszahuzodasra. Es megis nekem kellett kijami az emberek koze. En voltam a csalad kepviseloje a falu elott. Az apam alig volt otthon, az anyam az udvarra se lepett ki, hacsak muszaj nem volt. Csak en jartam ki a hazbol, iskolaba, boltba, tejert... A tej. A mi kis eletiink legnagyobb hianya! A sok apro baj kozt, amellyel meg kellett kuzdeniink, ez volt a legkeservesebb enram. Nagyon szerettem a tejet, s nem volt teheniink. A faluban meg nem lehetett kapni, penzert is ritkan; a tej arra valo volt, hogy legyen mit „a piacra vinni”. Istenem, micsoda gond volt az, hogy csaknem mindennap a nyakamba kellett venni a falut es sorolni tej utan. Persze ha az anyam beszedesebb lett volna, s meghallgatja a szomszedasszonyok pletykait, nem kellett volna nekem tej utan jarni. Helyebe hozzak. De nem tette. Es en kevely voltam az anyamra, mert szegeny, mert szep es mert gogos. Egy karacsonytaji esten nagy esemenynek lett oka nalunk a tej. Mar bejartam a falut, s gyavan nyujtogattam a feher meg a voros krajcarokat, ne adj isten, hogy csak egy poharral is kaptam volna valahol. Pedig mindentitt volt boviben. Elottem csuroltek nagy konderokban, haromlabu csereplabasokban, s megis ha kertem, a szikar, eles szemu, penzehes parasztasszonyok kiterjegettek a ket keziik szarat s mind a tiz ujjukat, es csipore szoritott konyokkel sapftottak:- Nines, galambom. Nem lehet. Gyoteni kell. Gyon az innep. Kell a kalacsba, belesbe, piacra. Most aros a te. Faradtan, pityergesre allo szajjal tertem haza.- Nines. Nem adnak. Az anyam nagy fekete szeme kitagult, csak ugy vilagitott. Nem szolt, nem sohajtott, nem fakadt konnyre. De en meglapultam, mint a kis eger, mikor erzi, hogy rogtbn egszakadas. Az anyam is kalacsot akart dagasztani. Nem szolt, elovette a vizeskorsot; vizzel kavarta a tesztat. Es en tunodve neztem. Kint gyorsan alkonyodott, s ahogy a kavarofa csomoba olvasztotta a lisztet, egyre mereszebben nott bennem egy gondolat.- Anyam... Ram pillantott. Es en kimondtam:- En elmegyek Eszter nenemhez... Meg sem rebbent a szeme. Pedig nagy szot mondtam. Azon sem csodalkoztam volna, ha a nagy sargarez kapcsos Biblia, amely az almariom polcan fenyegetoen csillogott, rogtbn a fejemnek replil, csak ugy magatol... Eszter nenemtol, a rokontol, soha semmit se kertiink, ha ehen halunk is. De hisz neki volt vagy hat tehene, s a mi hazunkban harom napja se volt egy kanal tej. Mindig csak kemenymagos leves meg krumplileves... Mar majd megszakadt a szfvem egy kis tejert. Az ablakon bevilagftott a hideg, voros fenyu napsugar, az anyam csak kavarta, kavarta a tesztat. Egyszer megszolalt. - Eridj el. Azt hittem, nem jol hallok, egy pillanatig vartam, hatha megbanja, s hogy nem szolt, hamar felmarkoltam az asztal sarkarol a krajcarokat, s elsiettem. Nem. Az ajtonal meg egyszer megallottam, visszaneztem az anyamra.- Menjek? - Csak eredj. Egesz uton ugralt, kalapalt a szfvem. A kutyak majd lehuztak, es en hogy reszkettem toliik! Es sehol sem voltak olyan diihos ebek, mint a Kertesz-portan. Egy cseledlany jott elo, az mentett meg.- Hol van Eszter nenem? A cifra lany mogorva volt, diihos. Ugy tetszett, mintha mergesebben vicsorftana ram a fogat, mint a kutyajok.- Az olba - mordult ram. Igen jamboran, meglappanva, fel szemmel az ebekre sanditva mentem az 61 fele. Meg a szalma sem zizegett a talpam alatt. A marhaol ajtajan vastagon aradt kifele a para. Hirtelen megallottam, mintha jegbalvannya lettem volna magam is. Az olbol kiilonos kialtasokat hallottam.- Hacc beken?! - kialtotta az Eszter nenem hangja, de ugy, mintha nem akarna kialtani. Dulakodas hallatszott; valami deszka, a szenatarto oldala recsegett, mintha hozzaloktek volna valakit.- Komisz! - lihegte Eszter nenem. - Diszno komisz! Valami ferfihang kacagott, halkan, nyihogva. Megismertem. A kocsisuk volt, Pal Feri, a darutollas legeny, akirol meg en is tudtam, hogy a cifra szolgalo miatt hagyta ott a regi helyet s allott be Eszter nenemekhez.- Mit akarsz? - sziszegte a nenem.- Gyujjon ki! - mondta a legeny. - Az iccaka gyujjon ki. Csond lett. Es en ugy allottam, mint a balvany. S remiilet fura kicsi gyerekszobra. Pedig nem ertettem a szobol semmit.- Eressz! - sziszegte ujra a nenem.- Kigyiin? ... Ki?... Ha ki nem gyiin, ragyutom a hazat. Engem ne bolondfjjon... Ha man megitetett, ki is gyujjon... Ijfelbe.
