Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 4. szám - RECENZIÓK - Holló Péter: Fazekas Csaba – Jakab Attila – Petrás Éva – Szita Szabolcs: A Magyarországi Jehova Tanúi Egyház története a kezdetektől napjainkig
Recenziók 159 Petrás Éva bemutatja az 1945 és 1989 közötti korszak elejének jogi kereteit is, amelyek reményt keltőek lehettek a Tanúk számára. A hagyományosan „a fordulat évének” tekintett 1948-at követően azonban világossá vált, hogy Magyarország társadalmi berendezkedése a szovjet mintát fogja követni, és így az egyházpolitika is ebbe az irányba fog fordulni. A szerző ír a Tanúk megpróbáltatásairól a Rákosi-korszakban, kiemelve, hogy ebben az időszakban az amerikai imperializmus ügynökeiként, szekértolóiként tekintett rájuk a hatalom. A Tanúk üldözésével kapcsolatban Annegret Dirksen kutatásaira támaszkodva nemzetközi kitekintést is kapunk. Részletes bemutatást kap az internáló- és munkatáborok világa (Tólápa, Farkaslyuk), illetve a börtönökben elszenvedett megpróbáltatásaik is. Az 1956-os forradalom leverését követően a Kádár-rendszer taktikát változtatott az egyházakkal kapcsolatban: a nyílt üldözés helyett az egyházon belüli, állam felé való lojalitás, valamint ezzel párhuzamosan az „egyházi reakció” elszigetelése került a középpontba - az egyházak elsorvasztásának célja ugyanakkor megmaradt. Amint Petrás Éva ebben a részben leíija, a Tanúknak továbbra is szembe kellett nézni a hatóságok zaklatásával (valamint bírósági eljárásokkal, börtönbüntetésekkel) a katonai szolgálatmegtagadás miatt, illetve azzal is, hogy rendszeresen próbáltak beszervezni egyháztagokat, akik jelentéseket adhattak a közösség életéről. Az Állami Egyházügyi Hivatal azonban egyfajta megoldást is keresett a Tanúk helyzetére, ugyanis az 1970-es években felmerült a fegyver nélküli katonai szolgálat bevezetésének lehetősége. Ebben az időszakban Jehova Tanúi álláspontja nem közeledett az ÁEH-éhoz, ők ugyanis továbbra is kitartottak amellett, hogy egészében elutasítják a katonai szolgálatot, nemcsak a fegyverfogást. Petrás Éva kutatásai alapján az 1977-ben meghozott rendeletben biztosított lehetőséggel nem sok Tanú élt, de az 1980-as években már lassan növekedni kezdett a számuk, és a közösség vezetése is tudomásul vette, ha valaki vállalta a fegyver nélküli, fogadalomtétellel járó katonai szolgálatot. Az 1980-as évek másik fontos fejleménye volt, hogy Jehova Tanúi vezetése felvette a kapcsolatot az ÁEH-val, és jelezték, hogy szeretnék rendezni a közösség státuszát, közjogi helyzetét. Végül többéves tárgyalást követően, a rendszerváltás során - az Állami Egyházügyi Hivatal egyik utolsó ügyének lezárásaként, „hattyúdalaként” - 1989-ben államilag elismert felekezetié nyilvánították Jehova Tanúit. A kötet utolsó és egyben leghosszabb fejezete a Tanúk 1989 és 2016 közötti magyarországi történetével foglalkozik. A szerző, Fazekas Csaba elöljáróban megjegyzi, hogy a „közelmúlttörténet” feltárása más szemléletet és megközelítési módot igényel. Az ebben a periódusban keletkezett iratanyag jelentős része a kutató számára nem hozzáférhető, ezért a források felhasználása tekintetében is új kihívások elé néz az, aki a korszakot történészi megközelítésből vizsgálja. Fazekas Csaba a feldolgozás során nagymértékben támaszkodik a nyomtatott és az elektronikus sajtóban megjelent írásokra, illetve az audiovizuális híradásokra is. A szerző bemutatja a - bár a szabad választások előtt, de széles körű egyeztetést követően született - a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt, továbbá a kisegyházakkal szemben 1991-től kiéleződő kampányt, az ún. szektavitát, amikor néhány kisebb létszámú vagy újabban alapított közösségnek számos támadással kellett szembenéznie. Ennek részeként Jehova Tanúi is reflektorfénybe kerültek, hiszen őket
