Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Lugosi-Szabó Gergely: Az állam és a vallási közösségek közötti viszony átalakulása 1988–1990 között
Az állam és a vallási közösségek közötti viszony átalakulása 1988—1990 között 119 Egy közbevető megjegyzést szükséges tennem. Tomka Miklós, Horváth Zsuzsanna és más szociológusok tanulmányai bizonyítják, hogy a 1970-es évek végén tapasztalható mélypont után az 1980-as években Magyarországon emelkedett az istenhívők száma. Kutatók hangsúlyozzák, hogy e társadalmi jelenség mögött nem feltétlenül egy adott hitrendszer elfogadásának erősödését kell látnunk, ezt inkább az egyre jobban kibontakozó társadalmi-politikai válság szociológiai vetületeként értelmezhetjük. Annál is inkább, mert - mint arra korábban utaltam - Magyarországon egyre-másra jelentek meg az új vallási közösségek, melyek nem a történelmi egyházak keretrendszerében, hanem teljesen önálló hitelvekkel rendelkeztek. Ezen új közösségek is vonzó alternatívaként voltak jelen. Gondolhatunk például a Hit Gyülekezetének megalakulására és viszonylagos sikereire, melyet a társadalom istenkereső rétegei között elért. Tény azonban, hogy az 1980-as években a vallások iránt megnőtt a társadalmi érdeklődés. Ez az érdeklődés a történelmi egyházakra, vallási közösségekre is hatással volt, így azok egyre inkább reflektorfénybe kerültek. Ez a társadalom előtti újbóli megjelenés bátorítást adhatott az elkötelezett hívek köreinek, illetve az illegálisan vagy féllegálisan működő egyházi mozgalmak részére, akik ebben az időszakban egyre szervezettebbé váltak, és a társadalom felé is egyre nyíltabban fejtették ki tevékenységüket. Ilyen - bár nem szorosan egyházhoz köthető, de az ifjúság vallásos alapon történő nevelését célul kitűző - szervezet volt a Magyar Cserkészszövetség újjáalakulása 1988. október 12-én (A Fővárosi Bíróság 1989. február 11-én vette nyilvántartásba.). Még egy fontos megállapítást érdemes tennünk, melyre Kamarás Iván hívta fel a figyelmet: „Miközben a civil társadalom kiépülésével az egyházak társadalmi, politikai, közéleti és közösségformáló szerepe mindenütt csökkent Európa demokratikus országaiban, Magyarországon (és a többi szovjet-típusú pártállami diktatúrákban) sajátos módon éppen a kommunista rendszer őrizte meg az egyház társadalmi-politikai szerepét azzal, hogy a hatalommal szemben az identitást megőrizni segítő, civil társadalmi pozícióra, ellenzéki szerepre „kárhoztatta”. A helyi társadalom csekély maradványai és az egyetlen párt mellett éppen a helyi egyház(ak) volt az a formáció, amelyben a részvétel önkéntessége és a szervezet bizonyos autonómiája megmaradt.”25 Azaz a kommunizmus időszakában az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a katolikus egyházban, de más vallási közösségekben is, korlátozottan, de mégis megélhető volt a hívek számára a belső szabadság érzése. A kádári egyházpolitika ugyanakkor meghozta kétes gyümölcsét. A katolikus egyház (de ez természetesen a többi történelmi vallási közösségre, felekezetre is igaz) vezetése az eseményekre sokkal óvatosabban reagált, mint azt a hívek többsége elvárta volna. A történelmi egyházak vezetői az államhoz a vártnál látszólag sokkal lojálisabban viszonyultak. 25 Kamarás Iván: A globalitás és a lokalitás jegyei a magyarországi új vallási jelenségekben. In: Kis magyar religiográfia. Pécs, 2003.341. p.
