Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 4. szám - TANULMÁNY - Szász Lajos: A protestáns uniómozgalom története a dualizmus korszakában
40 Egyháztörténeti Szemle XVIH/4 (2017) A protestáns uniótörekvések mögött tehát egy gyakran ki sem mondott teológiai alapvetés húzódott meg az egész 19. század folyamán. Nem véletlen tehát, hogy a mozgalom sikerét - nem minden esetben ugyan - leginkább egy szintén teológiai irányzatuk révén körülírható csoport, a tradicionális-konfesszionális irányultságúak akadályozták meg. Ez a csoport egyébként sokkal heterogénebb volt, mint az uniót pártolók csoportosulása. Ide sorolhatók a szlovák konzervatív evangélikusok, akik egyszerre küzdöttek teológiai és nemzeti célokért, de itt kaphat helyet akár a skót hatás alatt álló pesti, vagy a bécsi, később holland hatás alatt álló református konfesszionális csoportok, Eduard Böhl és Abraham Kuyper tanítványai. A protestáns unió kérdése - legalábbis a kérdés legmélyét tekintve - az egész 19. században egy teológiai jellegű kérdés volt. Nem véletlen, hogy a liberális teológiai irányzat leáldozásával, az 1920-as évekre az unió eszméje is elvesztette a vonzerejét. Bár tagadhatatlan, hogy Trianon miatt az unióval elérendő nemzeti célkitűzés, a szlovák evangélikusok magyarosítása is tárgytalanná vált. A protestáns uniómozgalom történetét vizsgálva tehát azt látjuk, hogy a 19. század első felében megerősödő szabadelvűbb teológiai irányzat lassan, fokozatosan veszít teret a konfesszionális, konzervatív irányzatokkal szemben. Ez a tendencia egyáltalán nem tűnik meglepőnek, sőt egy viszonylag újabb, a 19-20. századi európai vallásossággal foglalkozó társadalomtörténeti elmélet nagyjából alá is támasztja. A német történész, Olaf Blaschke vetette fel később sok vitát kavart cikkében, 2000-ben, hogy a 19. századra valójában egyfajta második „konfesszionális korszakként” kellene tekintenünk. Nézete szerint ugyanis az általa egészen 1960-ig meghosszabbított „19. század” nagyban hasonlít a 16-17. századhoz olyan tekintetben, hogy a nyugati társadalmakban a felekezeti hovatartozás ismét - egészen a legalsó társadalmi rétegekig — identitásképző tényezőként jelenik meg. Tétele szerint a felekezeti hovatartozás saját kulturális miliőket, mentalitásbeli sémákat hozott létre. Blaschke meggyőződése szerint az általa meghatározott korszakban mind társadalmi-kulturális, mind pedig politikai téren sokkal fontosabb tényező volt a felekezeti hovatartozás, mint azt eddig sejtettük.^1 A protestáns uniómozgalom magyarországi története tökéletesen illeszkedik a felekezeti identitások 19. századi megerősödéséről szóló tézishez. Ez még akkor is így van, ha arra tekintünk, hogy az uniómozgalom során előhozott érveknek jelentős része nem kapcsolódik közvetlenül a felekezetiség fogalmához. így láthattuk például, hogy az uniót létrehozni kívánók a dualizmus korszakában alapvetően két kérdés köré csoportosították érveiket: az egyiket nevezhetjük „nemzeti” érvek csoportjának, a másikat pedig „antiklerikális” argumentumoknak. Mindezt azonban a tágab- ban értelmezett felekezetiség fogalmával megfelelőképpen lehet magyaráz151 Blaschke, Olaf: Das 19. Jahrhundert: Ein Zweites Konfessionelles Zeitalter? In: Geschichte und Gesellschaft, 2000. 1. sz. 38-75. p. Tézisének részletes magyar ismertetője még nincs, a legfontosabb állításait, illetve a kapcsolódó bibliográfiát ld.: Brandt, Juliane: Felekezetiség és modem nemzet a 19. századi Magyarországon. In: Felekezeti társadalom - felekezeti műveltség. A Hajnal István Kör - Társadalomtörténeti Egyesület 2011. évi, győri konferenciájának kötete. Bp., 2013.9-26. p.
