Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Kasznár Attila: A taoizmus szerepe a kínai politikai kultúrában
26 Egyháztörténeti Szemle XVIII/3 (2017) szokásaikban. A szomszédos országokból akár átlássanak egymáshoz, s hallják kölcsönösen a kakaskukorékolást, a nép mégis úgy érje el az öregséget és halált, hogy sohasem fordult meg odaát.” (Daodejing LXXX.) A taoizmus és a konfucianizmus ideológiájának a kínai elit által évezredeken keresztül megvalósított magas fokú ötvözése, a nyugati kultúrában alapvetőnek tekintett emberi magánszférát semmibe vevő előírásokat alkalmazó - és azokat egyébként helytállónak tartó -, az európai tendenciákkal szöges ellentétben álló társadalmi berendezkedés kialakulásához vezetett. A Daodejinget olvasva joggal merülhet fel a gondolat, hogy az a kon- fucianizmushoz képest tulajdonképpen a teljes ellenpontot képviseli, és míg a konfuciánus tézisek a tökéletes állam felépítését kívánják megcélozni, addig a taoista nézet az állami struktúra teljes elvetésében hisz: „Ha nem becsülik meg a kiválóakat, akkor a nép közt nem lesz marakodás. Ha nem tartják nagyra a nehezen megszerezhető vagyontárgyakat, akkor a nép közt nem lesz többé rablás. Ha rá sem néznek arra, ami felszíthatja vágyukat, akkor a nép közt nem lesz többé felfordulás.” (Daodejing III.) Az idézetben foglalt utalások a vezetés kötelezettségeként jelölik meg, hogy az megteremtse az egyénnek a társadalomtól való teljes elszigetelődését. A végső cél ebben az esetben nem más, mint a társadalom teljes atomizálása, amely a társadalmat kisebb közösségekre bontja, hogy utána azok bomlasz- tásával eléije a mindenféle összekötő kapocs nélküli, független entitásokból álló embertömeg állapotát. A jelölt tevékenység azonban korántsem öncélú, hanem végeredményben éppen az ellentétes érdekek - a mindenkori kormányzó hatalom, a vezető elit érdekeinek - megvalósulását szolgálja azáltal, hogy a társadalom kiterjedtebb részét eltávolítja az aktív politikai tevékenységtől, sőt végső soron eljuttatja a politikától való elzárkózás állapotába. „Ezért a bölcs ember úgy kormányoz jól, hogy üressé teszi a szívét, de megtölti a hasát, gyengévé teszi az akarását, de erősíti a csontjait. Mindig arra törekszik, hogy a népnek ne legyen se tudása, se vágya. Arra törekszik, hogy akinek pedig tudása van; az ne merészeljen tevékenykedni. Megvalósítja tehát a nem-cselekvést, és minden a legteljesebb rendben lesz.” (Daodejing III.) Mint az a korábbiakban bemutatottak alapján is megviláglik, Laozi az állam egy olyan politikai vezetését jelölte meg követendőnek, amely nem kér és nem is tűr meg semmiféle visszacsatolást a társadalom egyetlen rétegétől sem. Nyugati szemmel vizsgálva a leírtakat a taoista eszmerendszer az abszolút despotikus14 államberendezkedést tartja követendőnek, amelyben teljességgel kiteljesedhet az alattvalói politikai kultúra. Ám, hogy ez végrehajtható legyen, tudatosítani kellett a társadalom egy viszonylag széles rétegében annak alárendelt politikai szerepét, illetve meg kellett győzni 14 Itt a despota szó annak eredeti görög vonatkozásában szerepel.
