Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 3. szám - TANULMÁNY - Rajki Zoltán: A történelmi egyházak és az újprotestáns entitások kapcsolata Magyarországon a 19–20. században
A történelmi egyházak és az újprotestáns entitások kapcsolata 17 állampárt a formális egyházi szertartások visszaszorítása érdekében új társadalmi szokásokat (névadó ünnepség, társadalmi temetés stb.) vezetett be. Az 1960-as és 1970-es évekbeli szocialista szekularizáció révén az egyházak elvesztették híveik jelentős részét. Az egyháziasan vallásosak aránya 10 % körüli értékre csökkent. A lakosság többsége ugyanis megelégedett a formális szertartások (keresztség, konfirmáció, esküvő, temetés) elvégzésével, de ezeknek száma is visszaesett. Az állampárt „államegyházi” attitűdjét az 1970-es vagy 1980-as években kezdte el ténylegesen feladni, és a keresztény-marxista párbeszéd elinditásával lassan „denominációs” karakter irányába indult. A kommunista korszak évtizedeiben vallásosnak lenni egyértelműen hátrányt jelentett az élet minden területén. A történelmi egyházak a szocialistának mondott társadalomban elvesztették a szociológiai értelemben vett egyházi jellegüket, és szintén denominációs irányba fejlődtek tovább. Az újprotestáns entitások az országban legálisan működhettek, de hitéleti és missziós lehetőségei a történelmi egyházakéhoz hasonlóan a minimálisra szorultak A pártállam egyházpolitikailag nem kívánta, hogy a protestáns egyházak tiszta evangéliumot hallgatni kívánó tömege hozzájuk csapódjon. Az államhatalom a szabadegyházakat nem csupán államosította, hanem egyháziasításukra törekedett. Ez nem csupán centralizált(abb) és átlátható(bb) egyházszervezetet jelentett, hanem a szociológiai és teológiai értelemben vett szektás karakterű entitások életében az ún. megkülönböztető tanítások hátrébb szorultak és az összkeresztény karakterük erősödött. A szervezeti, liturgiái és dogmatikai intézményesedésen keresztülment közösségek elveszítették mozgalmi karakterüket, ami a taglétszámvesztéshez vagy taglétszámuk stagnálásához vezetett. Híveik nagy részét is már belülről nyerték. A Hetednapi Adventista Egyház esetében például 1945 és 1950 között az egyházhoz csatlakozóknak csupán 18 %-a érkezett adventista családból. Ez az arány 1965 és 1983 között meghaladta a 60 %-ot. A vallási élet piaci szereplőinek a helyzete 1950 után lényegesen megváltozott. Reprezentatíve a történelmi egyházak vezetői rangosabbnak számítottak, de az állampárt tudatos politikával az 1960-as évektől kezdve a kisegyházakat, illetve azoknak vezetőit, elsősorban a SZÉT elnökét, a történelmi egyházak vezetőivel egyenrangú félként kezelte. Az államhatalom bár nem tolerálta az alulról jövő ökumenikus tevékenységet, de az általa eszközként felhasznált felekezetközi szervezetek működését engedélyezte. Már 1954-ben tárgyalások indultak el a SZÉT és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) között az együttmunkálkodás kiszélesítésére. A MEÖT munkájában a baptisták 1957-től, míg a metodisták 1943-tól vettek részt, de a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsa (SZÉT) is szerepet vállalt a szervezet életében, így a SZÉT közreműködött a Hungarian Church Press szerkesztésében vagy a Keresztyén Békekonferencia munkájában, illetve a Magyar Bibliatanács tevékenységében továbbra is megtalálhatóak voltak a képviselői. A SZÉT hivatalosan 1965-ben csatlakozott a MEÖT-höz. A MEÖT tagság révén a Theologiai Szemle tevékenységében is aktív szerepet tölthettek be a szabadegyházi teológusok. Nemzetközi téren pedig jelen voltak a szabadegyházak képviselői is a protestáns küldöttek között az Egyházak Világtanácsának programjain. A kiegyensúlyozott kapcsolat
