Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)

2017 / 3. szám - TANULMÁNY - Rajki Zoltán: A történelmi egyházak és az újprotestáns entitások kapcsolata Magyarországon a 19–20. században

12

Egyháztörténeti Szemle XVIII/3 (2017)

Az 1930-as években a katolikusok kevesebb figyelmet szenteltek a szekta-kérdésnek, amely nem jelentett véleményváltozást. A katolikus egyház illetékesei ugyanis továbbra is figyelemmel kísérték a kisegyházak terjedését. így például Hanauer Á. István váci püspök megbízottaival figyeltette a „baptista (pedig törvényesen elismert felekezet volt) szervezkedést” Ladánybenében. Arra kérte az államtitkárt, hogy utasítsa Ladánybene elöljáróságát, hogy tagadja meg tőlük a letelepedési engedélyt".43

Az evangélikusok kisegyházakkal kapcsolatos magatartása a húszas években hasonlított a katolikusokéhoz. A vallási téren kivívott pozíciójukat inkább a hatósági szervek segítségével kívánták megőrizni, mint hitvédelmi eszközökkel. Az evangélikus egyház egyetemes közgyűlése 1926 novemberében a római katolikus püspöki karhoz hasonlóan arra szólította fel lelkészeit, hogy a szószékről hívják fel híveik figyelmét a „szekták” tevékenységére. Ellensúlyozásuk érdekében a lelkészek maguk is foglalkozzanak a Biblia s egyéb vallásos iratok terjesztésével. Szükség esetén azonban forduljanak a hatóságokhoz.44 Az evangélikus vélemény az 1930-as években annyiban módosult, hogy az erőteljes állami beavatkozást szorgalmazó magatartásuk a harmincas években kiegészült a reformátusoknál megfigyelhető hitvédelmi szempontokkal.«

A református egyház kezdetben toleránsabb véleményt hangoztatott. A Klebelsberghez 1923-ban írt válaszlevelükben elismerték, hogy a metodistáknak és az adventistáknak nincsenek államellenes céljai. Sőt szociális tevékenységük példaképül szolgálhat. A szektakérdésbe való állami beavatkozást célszerűtlennek vélték addig, amíg e közösségek nem kerülnek ösz- szeütközésbe az ország törvényeivel és a közerkölcsiséggel. Az ellenük való harcot ekkor még inkább egyházi eszközökkel kívánták megoldani. Az egyházon belüli hangulat t92ó-ra megváltozott. A debreceni lelkészképző intézet 1926-ban az adventistákkal kapcsolatosan kijelentette, hogy szerintük inkább egy meglévő tűrt, bevett vagy törvényesen elismert keresztyén egyházban kellene működniük a jövőben. A reformátusok 1927. évi újabb javaslatukban továbbra is szellemi és erkölcsi téren vívandó egyházi kötelességnek tartották a szekták elleni harcot, de már támogatták a rendőri ellenőrzést és fellépést is. Fontosnak tartották azonban a vallásszabadságot biztosító országos törvény figyelembe vételét. Erélyes fellépésre szerintük akkor van szükség, ha a szektás iratteijesztés bizonyítottan államellenes, vagy ütközik a közerkölcsiséggel. A református vezetők egyébként helyi szinten is gyakran fordultak az állami hatóságokhoz.46

Makkai Sándor 1923-ban megjelenő vallásfilozófiai tanulmányában külön fejezetet szentelt a szektakérdésnek. Negatívumokkal ruházta fel a szektát, amely fejlődés-, kultúra- és egyházellenes, műveletlen, tudatlan és törvényellenes. Vadhajtásnak tartotta, amelyet ki kell irtani. A szektaellenes harc legfontosabb elemének a reformátusság „történeti öntudaton sarkalló, lobogó személyes vallásosságának felkeltését” nevezte.47 Csikesz 43 44 45 * 47

43 Fazekas, 1996.102-106. p.

44 Fazekas, 1996.65-67. p.

45 Fazekas, 1996.116-117. p.

4* Fazekas, 1996. 54-60. p.

47 Fazekas, 1996.60. p.