Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 3. szám - KALÁSZATOK - Fazekas Csaba: Egy egyházpolitikai röpirat utóélete 1848-ban
88 Egyháztörténeti Szemle XVII/3 (2016) kán maradt példányok visszaküldésére tett ígéretet. Gózony sajnálkozott azon, hogy a mostani „új világban” nincs kereslet a röpiratára (valóban, az általa feszegetett kérdések az 1848-as fordulattal végképp érdektelenné váltak), és Deák Ferenctől is ugyanazt kérte: utasítsák a püspököt a 166 Ft és 40 krajcár kifizetésére, hiszen az egyházmegye főpapjának ez az összeg úgysem eshet nehezére. Gózony nagyon meg volt győződve megsértett becsületéről, szomorú önérzettel jegyezte meg: „Én, ki pedig könyveimben úgyis veszték, emiatt az igazság sérelmével még jobban kiszoríttatom.” Bémer László püspök Korizmics Antalnak, a kultusztárca katolikus ügyekkel foglalkozó osztályfőnökének mindezek nyomán július 5-i levelében megírta, hogy ő csak 1843-ban lett a nagyváradi egyházmegye püspöke, nem volt tudomása arról, hogy elődje, Lajcsák Ferenc ilyen pénzügyi ígéretet tett volna. Ha mégis ígérte, szögezte le szigorúan a püspök, akkor bizonyára ki is fizette, mert mindig becsületesen járt el az ilyen ügyekben. Gózony - értesülve a püspök tájékoztatása miatti elutasításról - július 20- án dörgedelmes levélben fordult Eötvöshöz. Nagyon felháborította, hogy ügyét Bémer püspök letagadta, továbbá - burkoltan, udvariasan, de egyértelműen - a tények elferdítésével vádolta. Kijelentette, hogy ő nem hazudott soha, és elmesélte, hogy 1844. június 6-án Pozsonyban adta át a püspök titkárának a 100 példányt, aki gőzösön szállíttatta el és ígéretet tett arra, hogy más püspököket is megkér a papok közötti szétosztás céljából. Súlyos szavakkal illette Bémert, aki úgymond, „égbe kiáltó vétket” követett el, amikor súlyos pénzügyi nehézségeket okozott neki, „egy szegény írót, de igaz honfit megkárosított”. Követelte, hogy Eötvös vizsgáltassa ki az ügyet, a miniszter erre azonban nem volt hajlandó, és lezártnak tekintette Gózony pénzkövetelő akcióját. Az ügy kapcsán felgyűlt iratokból látszik, hogy az egyházmegye, ha nem is sokat, de valóban foglalkozott a Gózony-röpirat terjesztésével. Ju- nák István nagyváradi kanonok például egy 1844. május 21-i levelében azt írta Gózonynak, hogy könyve elég számban megtalálható az egyházmegyében, többre nincs szükségük, a püspök pedig nem fogad el belőle többet, ha a szerző továbbra is bombázza a megkereséseivel, vissza fogják neki juttatni az újabb példányokat. (Mindezt Gózony 1848-ban teljes egészében letagadta.) Rajner Károly nagyprépost arról számolt be, hogy az egri főegyházmegye 12 darabot kapott, ebből is csak ötöt tudott eladni, mert mindenki sokallta az árát, pláne a tartalmához és terjedelméhez képest,12 viszont az eladott példányok után járó 8 Ft 20 krajcárt annak idején elküldte a szerzőnek (Kovács Miklós erdélyi püspök szintén 12 darabot kapott.)! Gózony tehát nem tudott „pénzt csinálni” 1848-ban korábbi röpiratá- nak ügyével. Hogy ez volt a valódi motiváció, az is mutatja, hogy más módon is próbálkozott.'3 Ősszel például „igen igaz honfiként” jegyzett beadványában fordult az országgyűléshez, előadva, hogy 1809-ben a nemesi felkelés tisztjeként hűségesen szolgált, kiállított egy jól felszerelt lovat, továbbá 100 forintot és 20 mérő gabonát ajánlott fel közcélokra, majd egy 12 A megtámadott, Szilágyi Lajos - ezek szerint tévesen - úgy értesült, hogy a névtelen kritikusa által 2000 példányban kiadott röpiratot megjelenése után a katolikus egyház teljes egészében felvásárolta és osztogatta. Ld. 6. sz. jegyz. '3 Az ügyet részletesen, forrásokkal együtt: Palóczy László beszédei és írásai, 1848- 1849. Sajtó alá rend.: Fazekas Csaba. Miskolc, 1998. 110-11., 115-116. p.
