Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Jávor Miklós: A „reakció” letörése és az együttműködő vonal újjászervezése a Magyarországi Református és Evangélikus Egyházakban 1956 után
68 Egyháztörténeti Szemle, XVII/1 (2016) protestáns ellentétet. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a protestáns egyházakra nehezedő állami kontroll némileg enyhébb volt, valamint a politikai közbeszédben sem támadták olyan hevesen, cserében azonban a hatalom elvárta, hogy a protestáns egyházi vezetők mind a hazai sajtóban, mind pedig a nemzetközi egyházi fórumokon ostorozzák a Magyar Katolikus és Világegyház „reakciós” lépéseit.64 Ez a magatartás jól kiviláglik Pákozdy László Márton teológiaprofesszor szavaiból, aki a Fények és árnyak egy fontos tanácskozáson című interjúban nehezményezte, hogy az Egyházak Világtanácsa nem foglalt állást a katolikus egyház által gerjesztett „protestánsüldözések” ügyében: ,,A Központi Bizottság elé hivatalos javaslat került Columbiában és más római katolikus többségű államokban folyó protestánsüldözésekről. Közismert, hogy a római egyház az „eretnekekkel” szemben teológiai elvei alapján megengedhetőnek tartja a politikai hatalom felhasználását. ”6s A reakció elleni eredményes harc szempontjából fontos volt „az együttműködő vonal” képviseletének intézményesített, ellenőrizhető kereteket adni. Az egyház és állam között meginduló együttműködés jegyében megalakult az Országos Béketanács Református (1957. március),66 majd Evangélikus (1957. július)6? Bizottsága, melyek célja az egyházon belüli „békemunka” kifejtése és terjesztése volt. A Béketanács református és evangélikus bizottságai úgynevezett Országos Protestáns Lelkészi Békekonferenciák szervezésével béketevékenységükbe megkísérelték a hazai protestantizmus szinte teljes horizontját bevonni. Az első közös békenagygyűlés 1957. július 7-én, a református, az evangélikus és a „többi evangéliumi egyházak” együttes részvételével debütált, célja a Colombo-i Béke Világtanács nukleáris fegyverkezés elleni állásfoglalásának integrálása és megerősítése volt a magyar protestáns egyházi gondolkodásban. A nagygyűlésen neoprotestáns (baptista, metodista, adventista) kis- egyházak képviselői is részt vettek, de a rendezvény fő szónoka a kommunista államhatalommal való kollaboráció legkipróbáltabb és a hazai protestantizmus akkoriban legbefolyásosabb kulcsfigurája, Péter János püspök68 volt. A résztvevők nyilatkozatot adtak ki, amelyben a hazai protestáns egyházak többségének nevében elkötelezték magukat a „háború megakadályozásának szent és 64 Rajki, 2002. 6s Reformátusok Lapja, 1957. szeptember 8. 66 Az öttagú alakuló bizottság, miután hosszasan méltatta a Népköztársaság és Magyar Református Egyház gyümölcsöző együttműködését, ünnepélyes hangvételű nyilatkozatát az alábbi sorokkal zárta: ,A bizottság ilyen lélekkel támogatja a népi demokratikus rend békés törekvéseit, segíti és munkálja a szocialista építést mind az anyagi mind a lelki fel- emelkedés irányába.” Reformátusok Lapja, 1957. április 21. 67 Az Evangélikus Bizottság a reformátusnál jóval nagyobb lélekszámmal alakult meg, tagjai között olyan jelentős evangélikus egyházi személyekkel, mint Szabó József és D. Dr. Vető Lajos nyugalmazott püspökök, vagy Káldy Zoltán teológus, a diakóniai teológia későbbi jelentős művelője. - Evangélikus Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyvek, 1957. július 10. In: Hungaricana könyvtár: http://library.hungaricana.hu / Magyar Evangélikus Digitális Tár / Evangélikus Országos Levéltár. - 2015. október. 68 Péter János (1910-1999): püspök karrierje 1956-ot követően meredeken felfelé ívelt. A későbbiekben jelentős egyházi pozícióit politikai hatalomra cserélte: 1957-től a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke pozícióját, 1958-tól a külügyminiszter első helyettesi pozícióját töltötte be. Ezt követően 1961 és 1973 között a Magyar Népköztársaság külügyminisztere volt. Kiss-Soós-Tabajdi, 2012.178. p.
