Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)

2016 / 1. szám - TANULMÁNY - Rada János: Egyházkritikai röp- és vitairatok Magyarországon 1867-től 1895-ig (Interpretációk, frazeológia és eszmetörténeti háttér)

Egyházkritikai röp- és vitairatok Magyarországon 1867-tól 1895-ig

5

I. Egyházkritikai röp- és vitairat-irodalom a kiegyezéstől a Tisza- éráig

A kiegyezéssel újfent kormányzati pozícióba jutott 1848 liberális politikai elitje, és hamarosan fellángolt a polgári egyházpolitikai reformok vitája is: állam és egyház elválasztása, a polgári házasság bevezetése vagy éppen az egyházi javak szekularizációja - csupán néhány téma, amely ez idő tájt mind az országgyűlés, mind pedig a közvélemény figyelmét magára vonta. A régi állam és a katolikus egyház, amely Magyarországon hagyományosan az államegyház szerepét töltötte be, számos ponton összeforrt egymással, és bonyolult rendszerben függött egymástól, ami folytán az egyház erős politikai befolyásra tett szert. Elengedhetetlen, ám roppant kényes feladatot jelentett tehát, hogy az állam alapjaiban rendezze újra kapcsolatait az egyházzal. Amellett, hogy az egyház mindvégig ragaszkodott régi előjogaihoz és befolyásához, a polgári reformok pártján álló csoportok egyre erőteljesebb egyházkritikájához szintúgy hozzájárult, hogy a század elejétől a pápaság határozottan tagadta a polgári állam eszmei alapjait, és semmiféle modus vivendit sem fogadott el a világ új jelenségeivel.10 IX. Pius pápa érvénytelennek nyilvánította például az osztrák egyházpolitikai törvényeket, majd az I. vatikáni zsinat dogmába foglalta a tévedhetetlenséget. A zsinatra a Német Császárság a „Kulturkampf” meghirdetésével felelt, ám a katolikus egyház-ellenesség a dogma miatt Európa-szerte feszültségeket gerjesztett, így természetesen Magyarországon is.11

Ám sem a roppant tekintéllyel bíró Deák Ferenc, sem a vallás- és köz- oktatásügyi miniszteri posztot betöltő Eötvös József nem óhajtott valamifajta kenyértörést az egyházzal: mindkettőjük kompromisszumos, a polgári állam és a katolikus egyház javát egyaránt szolgáló, emellett a klasszikusan liberális - az állam omnipotenciáját tagadó -12 gondolatok talaján nyugvó megoldást szorgalmazott. Eötvös kultuszminiszteri pozíciójából egy olyan katolikus autonómiaszervezetre tett javaslatot, amely jelentékeny befolyást teremthet az alsópapság és a világi katolikusok számára bizonyos egyházi - például az egyházi vagyonnal és népoktatással kapcsolatos - ügyekre, és amelyre átszállhat valamennyi, mindaddig az állam által gyakorolt egyházi jogkör. Tulajdonképpen tehát az önkormányzat megalapozhatta volna az állam és egyház elválasztását. Az 1869-ben összeült országos autonómiai kongresszuson már az egyház állami gyámságát szintén bíráló Deák képviselte a katolikus autonómia liberális koncepcióját. Hamarosan azonban maga is megtapasztalhatta, hogy a főpapság — jóllehet határozott igényt formált a szóban forgó jogkörök átvételére - nem volt hajlandó ténylege10 A pápa és a liberalizmus problémájához ld. Katus László: Liberális katolikusok és katolikus liberálisok Nyugat-Európában a 19. század derekán. In: Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon, 1848-1918. Szerk.: Samyai Csaba Máté. Bp., 2001.17-27. p. (továbbiakban: KATUS, 2001.)

11 Fazekas, 2008.8-11. p.

12 A hagyományosan centralistaként jegyzett Eötvös József maga is problémát látott a túlzottan központosított államban, és fontos jelentőséget tulajdonított a központi hatalmat ellensúlyozni tudó önkormányzatok szerepének. STIPTA ISTVÁN: Adalékok Eötvös József önkormányzat-védő felfogásához. In: VI. Szegedi Jogtörténeti Napok báró Eötvös József születésének 200. évfordulója alkalmából. Szerk.: Varga Norbert. Szeged, 2014.157-164- P-