Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 3. szám - RECENZIÓK - Horváth Illés: Fedeles Tamás: „Isten nevében utazunk.” Zarándokok, búcsújárás, kegyhelyek a középkorban.
Recenziók 119 nodochiumok funkcióját idővel az ispotályok (domus hospitalis) vették át. Ezek természetesen nem a mai értelemben vett kórházak voltak, annak ellenére, hogy a betegek ápolásáról is gondoskodtak. Sokkal inkább olyan szociális intézményekként működtek, ahol a betegek szenvedéseit döntően lelki gondozásuk révén próbálták enyhíteni. Ezért a középkori ispotályokat szinte kivétel nélkül templomok, kápolnák mellett alapították még abban az esetben is, ha azok egy-egy város világi földesúr kegyurasága alatt álltak. Mivel az ispotályok túlnyomó része csupán kevés zarándokot tudott befogadni, a peregrinusoknak egyéb, többek között kommerciális szálláslehetőségeket is igénybe kellett venniük. A 12. században a compostelai út mellett, éppen úgy, mint a Via Francigena mentén, kialakult a zarándokfogadók hálózata. A fogadók kapacitása limitált volt, éppen ezért a magas rangú személyek előreküldték embereiket, akik biztosították számukra a megfelelő szállást. Általában az épület ablakaiba, falaira kifüggesztett címerek már távolról láthatóvá tették a megszálló vendégek kilétét. III. Frigyes császár 1468-as római zarándoklata idején kíséretének tagjait 27 fogadóban, többek közt a „Harangban” az „Oroszlánban”, az „Angyalban” és a „Hajóban” szállásolták el, amelyek többsége az Angyalhíd és a Campo dei Fiori körül helyezkedett el. Sokan gyümölcsöző lehetőséget láttak egy fogadó nyitásában, így kifejezetten a szentévek zarándoktömegére alapozva hoztak létre fogadókat működtető társaságokat, melyek a jubileumot követően bezártak. A nyolcadik fejezetben Fedeles Tamás az egyes kegyhelyekhez tartozó rítusokat mutatja be. A zarándokhelyeken tulajdonképpen állandó koreográfia szerint zajlottak a peregrinusok által végzett cselekmények, melyeket a következőképpen vázolt a szerző: a kegytemplom felkeresése, szentmisehallgatás, gyónás, az ereklyék megtekintése, a kegyes adományok átadása, búcsúlevél kiállítása. E rítusokról többek közt Felix Faber, Ludolf von Sudheim, Arnold von Harff és Pécsváradi Gábor tudósításai alapján nyújt betekintést a kötet. Tekintve, hogy a távoli kegyhelyekre vezető, sokszor hónapokig tartó, hosszú utazás nem csupán a ruházatot és a testet szeny- nyezte be, hanem kisebb-nágyobb vétkek is terhelhették a peregrinusok lelkét, a tárgyalt részben a búcsú kegyelmeinek elnyeréséhez nélkülözhetetlen szentgyónásról is olvashatunk. A fejezet ugyancsak fontos részeként a szerző a zarándoktemplomok építészeti jellemzőit, valamint a zarándokokat fogadó városok logisztikáját is vizsgálat alá vette. Ez utóbbival kapcsolatban a városvezetés legfontosabb feladatait mutatja be, mint például a közbiztonság megteremtését, a szálláshelyek, az élelmiszer és az ivóvíz biztosítását, az állatok ellátását. A mű kilencedik tartalmi egységében a szerző a búcsújárások emlékezetét és a reprezentáció témakörét elemezte. Egy-egy búcsújárás alkalmával igen széles volt a vizuális információhordozók repertoárja. Az előkelők és a nemesek címereiket láthatóvá tették útjuk egyes állomásain, mások pedig feliratokat, graffitiket készítettek és helyeztek el a felkeresett kegyhelyeken. Voltak, akik a zarándoktemplomok üvegablakain, az általuk alapított oltárképeken tűntették fel inszigniájukat, mások pedig hazaérkezésüket követően örökítették meg a zarándoklat emlékét. A fejedelmi udvarokban különböző lovagrendek, társaságok tagjaivá válhattak az előkelők, melyek presztízsüket, öntudatukat növelték, így nagy jelentőséget tulajdonítottak ezeknek az utazók. E fejezetben a szerző elsősorban az elő
