Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 3. szám - RECENZIÓK - Horváth Illés: Fedeles Tamás: „Isten nevében utazunk.” Zarándokok, búcsújárás, kegyhelyek a középkorban.
118 Egyháztörténeti Szemle XVII/3 (2016) lóknak arra is fel kellett készülniük, hogy számos régión áthaladva a latinon kívül további nyelvek is szükségesek lehettek az érintkezés során. Velencében a 14. századtól tolmácsok várták a szentföldre utazókat a Szent Márk téren, valamint a Rialtónál, hogy segítségükre legyenek a szálláskeresésnél, a pénzváltásnál és a tengeri utazás megszervezésénél. A szerző Arnold von Harff útinaplóját felhasználva arra a megállapításra jutott, hogy a világot látott kereskedők általában hasznos útitársnak bizonyultak, hiszen egyrészről Harff is kalmárokkal utazott, másrészről naplója szerint a kereskedők jól ismerték az utakat és különböző nyelveket is beszéltek, s nem utolsósorban még jó társaságnak is számítottak. Mindazonáltal kereskedőkhöz csatlakozva előnyökhöz is juthattak a zarándokok. Szintén a szerző érdeme, hogy könyvében rámutatott arra, hogy a zarándokok miként tájékozódtak a nagyvilágban, honnan ismerhették az egyes kegyhelyeket. Fedeles Tamás szerint a szóban elhangzottak mellett különböző típusú, írott formában rögzített dokumentumok, feljegyzések is segítették az információcserét és a kommunikációt. A középkor folyamán több kéziratos gyűjtemény látott napvilágot, melyek a majdani zarándokok számára kívántak praktikus információkat szolgáltatni. Később a nyomtatás megjelenésével prospektusokat készítettek, melyeket a peregrinusok könnyű szerrel beszerezhettek. Velencében például legkésőbb 1470 óta nyomtatott formában a búcsújárók rendelkezésére állt a szentföldi városok jegyzéke, az egyes kegyhelyeken elnyerhető teljes vagy részleges búcsúk felsorolásával. A zarándokok utazásának szintén fontos kérdésköre az út során felmerülő költségek előteremtése. Tekintettel arra, hogy a felsorolt anyagi terheket igen nehéz a jelenkor emberének megbecsülni, összehasonlításképpen a szerző által közreadott összegeket a korabeli árak és bérek bemutatásával érzékelteti az olvasóval. Ugyancsak fontos és érdekes téma, hogy e fejezeten belül a szerző különös hangsúlyt fektetett arra is, hogy rávilágítson, egyesek miből teremtették elő a szükséges „summát”. Az anyagi kondíció megteremtésével kapcsolatban elmondja, hogy általánosságban a középréteg inkább hosszú ideig előre spórolt, míg a szegényebbek koldulással próbálták előteremteni a szükséges anyagiakat. Nem volt szokatlan az sem, hogy egyesek peres ügyeiket próbálták döntésre vinni a mielőbbi pénzhez jutás érdekében, a többség azonban birtokai elzálogosítása révén _ anyagi forrásokhoz. Arra is akad példa, hogy a vallásos testvérületek (mint a Lincolnban működő szabócéh 14. századi szabályzatának előírása értelmében) a tagok zarándoklatát támogatták. Miután a peregrinusok gondosan elrendezték otthoni ügyeiket, útra keltek a választott kegyhelyek irányába. A hatodik fejezetben a szerző azt kívánja bemutatni, hogy a zarándokok milyen útvonalakat vettek igénybe, voltak-e esetleg kiépített zarándokutak, milyen közlekedési eszközöket használtak, valamint mennyi idő alatt lehetett eljutni a Brit-szigetekről Rómába, Veronából a Szentföldre, Visegrádról Aachenbe, illetve hogy milyen nehézségekkel és veszélyekkel kellett szembenézniük. A szerző mindezt színes térképek által plasztikussá és követhetővé tette. A könyv hetedik fejezetében a szerző az ispotályokat, menedékházakat és fogadókat mutatja be, melyekben a peregrinusok utazásaik során az éjszakákat biztonságban tölthették. Az ilyen intézmények közé sorolhatóak a xenodochipmok. Az első vendégházat Szent Zoticus építette Konstantinápolyban (333), melyet nem sokkal később számos további követett. A xe-
