Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 3. szám - OLVASMÁNY- ÉS KÖNYVTÁRTÖRTÉNETI ADATOK - Csorba Dávid: A gályarabok emlékérméi
92 Egyháztörténeti Szemle XVII/3 (2016) Itt olvashatjuk az érmeleírást újfent, ami bizonyítja, hogy ugyanarról emlékezett meg Rosius á Porta (1752) és Tóth Ferenc (1808) is: „in beneficii memoriam datum fuit numisma, in cuius una facie Triremes Neapolitanae representabantur cum hac inscriptione: ’Hier strykkt het Britisch gewelt vor (voor) Nederlandt de vlagh de ze heeft noit gewaeght van zulk een zwaeren slagh.’ Facies altera, Ruytera exhibebat effigiem, cum hac epigraphe: ’De Ruyter die den brit syn moet geteugelt heeft aldus door Mullers hant int gouten silver leejt.’ Vidi ante sex haec lustra in Hungária, meisque contrectaui manibus duo eius speciei numismata, quorum unum fuerat viri utique insignis Francisci Foris Otrokotsi, qui post tolerata fortissime martyria, in Patriam reuersus, quae naturae humanae est imbecillitas, inde Romanos catholicorum castra transfuerat, mihi monstratum ab Ejusdem, ex filio nepote, qui t. t. apud Magnificium Comitem Franciscum Karolyi de Nagy Karoly Domesticum agebat: alterum possidebat Samuel Jablonczai litterarum Humaniorum in Collegio Debrecinensi studiosus, haereditate acceptum... pondus vero tres praeter propter scutatos argenteos gallicos aequabat.” Mint látható, a svájci diák többet megnézett, kettőt saját kezében tartott, leírt, s meg is mért. Az érmék egykori tulajdonosai pedig tényleges gályarabok voltak, leszármazottjaik még az eset után 80 évvel is őrizték ezeket. Igen szerencsés a helyzet, mivel mindkét szereplőjét a történetnek, az érmék egykori gályarab tulajdonosait ismerjük, de más-más szerepkörben: Otrokocsi a legismertebb konvertita gályarab, Jablonczai Jánost pedig a debreceni írónő, Szabó Magda emlegette ősei között. Otrokocsi Fóris Ferenc (1648-1718) autodidakta módon vált diplomatává. Ha tanulmányi útjait és munkahelyeit sorba vesszük, egy egészen hihetetlen adategyüttest kapunk. Az egykori pataki kálvinista diák, előbb szatmári rektor, majd rövid ideig hollandiai (Utrecht) és német (Marburg) egyetemeken diák (1671-73). Itthon rimaszécsi lelkészként idézte be a pozsonyi vésztörvényszék (1674), s meg-nem-alkuvóként jutott el egészen a nápolyi gályákig. Ruyter admirális révén szabadult, s még rab, majd menekült (exul) lelkészként lépett fel a társai érdekében kvázi diplomataként 1675 és 78 között. Előbb Svájc, majd Hollandia, Anglia, Németország protestáns vidékeit járta körbe, kérvényei, történeti (Furor bestiae) és misszilis iratai több nyelven elérték a nemzetközi közvéleményt. Itthon előbb gyöngyösi lelkész volt, majd 1690 és 1693 közt ismét európai tanulmányi úton vett részt: következett az oxfordi diákság, s időközben folyamatosan publikált, például a magyar nyelv eredetéről. 1694-ben katolikus hitre tért, római tanulmányúton vett részt, és a vatikáni kutatói állásra pályázott, végül a nagyszombati főiskola jogtanára lette Az egyik oldalon áll a tény, hogy négy doktorátust szerzett (bölcsész, teológiai, római kettős jog) és hatalmas terjedelmű és spektrumú tudományos életművet hagyott maga után. A másik oldalon pedig látunk egy egykor a hitéért kiálló kálvinista lelkészt, egy családi tragédiáktól, frusztrációktól terhelt családi közeget, s végül egy katolikus világi paptanárt. Kapcsolatai közt megtalálunk 7 7 Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Szerk.: Ladányi Sándor. Bp., 1977. (3. jav. kiad.) 446-448. p.
