Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)

2016 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ruzsa-Nagy Zoltán: A Kiskunhalasi Református Egyházközség presbitériumának története a 18. században

A Kiskunhalasi Református Egyházközség presbitériumának története 55

Hasonló fellépést helyeztek kilátásba azok ellen, akik a hétközi alkalmakon nem vesznek részt „és inkább a malmokban, kertekben, pipával és más hiábavalósággal idejeket haszontalanul el szokták tölteni”. A károm- kodókat is már az első presbiteri gyűlés egyházi fenyíték alá vonta: „minden személyválasztás nélkül, harmadszori káromkodásért, a Szent Gyülekezetből kitiltassék mindaddig míg pentientia tartás által életét meg nem jobbittya”. Végezetül a botránkoztatás miatt megtiltották az istentiszteletek előtti és alatti játékot az ifjaknak és leányoknak. Azt is kimondták, hogy egyébként a legények a legényekkel, a leányok a leányokkal játszanak.7«

A presbitérium a megalakulását követő első évben jórészt egyházfegyelmi ügyekkel foglalkozott. A fent ismertetett általános rendeletek mellett konkrét esetekkel is. Mindjárt az első gyűlésen megidéztek egy bekvár- télyozott német katonával paráználkodó asszonyt, akit eltiltottak az Úrvacsorától. Hasonlóan beidézték a vasárnap templomba nem járókat is. Ezek közül kettő azzal mentette magát, hogy „magistratualiter megbüntettek és abból következett sérelem és szívbéli keserűség s szégyen miatt átallották templomban járni, melyről atyai intésünkre jobb kezeket adták, hogy készek felebarátjokkal megbékélni és ennekutána a Templomban szorgal- matosabban eljárni”. Itt a presbitérium a kálvini hagyományt folytatva bibliai módon gyakorolta az egyházfegyelmet, melynek célja nem a büntetés, hanem a bűnös megtérése és a helyreállítása. Ugyanezt mutatja az 1765. februári presbiteri ülésen tárgyalt eset, amikor a templomba nem járó asszony azzal védekezett, hogy őt a magistratus ártatlanul büntette, ezért magát szégyellte. A presbitérium úgy látta, hogy „ezen Sz[ent] Gyűlésnek engedelmeskedvén, egyszersmind megtérésnek jeleit is mutatván kéz béadásával ígérte életének megjobbítását s a templommal is a Szentek gyülekezetének gyakorlását”.

Az egyházból való kiközösítés gyakorlatáról kevés adatunk van, az is leginkább az erdélyi egyházmegyék területéről. A 18. század végére enyhül a kiközösítés gyakorlata, s pl.: a küküllői egyházmegyében megengedték, hogy káromkodók a kurátor házánál, az egyszeri paráználkodók vasárnap a presbitérium előtt kövessenek eklézsiát, csak a visszaeső „cégéres” bűnösöknek írták elő a nyilvános eklézsiakövetést.* 75 76

Kiskunhalason az úrvacsorától eltiltott egyháztag visszafogadásának útja a „penitentia tartás” vagy „publica poenitentia”- volt. A „penitentia tartás” nyilvános, az egész gyülekezet előtt tartott bűnbánatot jelentett.77 Több esetben is előfordult, hogy nem csak a vétkesnek, hanem az egész gyülekezetnek tanulságul szolgált a „penitentia tartás” úgy, hogy a paráz- nasággal volt kapcsolatos a vasárnapi prédikáció, melynek textusát fel is jegyezték az eset mellé. 1742-ben egy visszaeső, többszörös paráználkodó férfiú „két hétig tartó poenitentia tartás után absolváltatott, sok idvességes

7* RL. D 87.1/2. köt. 24. p.

75 RL. D 87.1/2. köt. 42., 46. p.

76 Kiss, 2011. 263. p.

77 Több mint száz évvel korábban Kanizsai Pálfi János kiskomáromi lelkészként feljegyezte konkrét esetben a publica poenitentia módját: a parázna asszony vasárnaponként fekete ruhát fejére téve a folyosón kellett álljon, majd ennek ideje letelve az úr asztala előtt térden állva a bűneiről az egész gyülekezet előtt vallást kellett tegyen. Szabó, 1986.32. p.