Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ruzsa-Nagy Zoltán: A Kiskunhalasi Református Egyházközség presbitériumának története a 18. században
56 Egyháztörténeti Szemle XVII/2 (2016) intések és az egész gyülekezet előtt tett fogadás után”. Ugyanez évben még egy esetben házasságrontásért kétheti penitentia és a kiprédikálás volt a büntetés.78 A presbitérium megalakulását követően az egyházfegyelem módja, a bűnök megítélése és a büntetés jellege és mértéke nem változott. Ami változott, hogy az egyházi fenyítéket a presbitérium szabta ki. 1764-ben több esetben is kiszabta a legsúlyosabb egyházfegyelmi büntetést, egyszer egy bekvártélyozott német katonával paráználkodó asszonyra, másszor a harmadszor is visszaeső káromkodókra. Mindkét esetben szigorúan a világi magistratustól elnyert büntetés után került sor az egyházi büntetésre, azaz a gyülekezetből való kitiltásra mindaddig, amíg a vétkesek nyilvános poenitentiát nem tartanak.7« 1771-ben a presbitérium kibővítésekor, a működésének szabályozásakor még külön pontba foglalták: „Az Istennek és Sz(ent) Pálnak I Cor. V. I3. ama parancsolattya szerint vessétek ki a gonosz embert tiközületek az is jóvá hagyatott hogy ennek utána a megesett parázna úgy egyéb Isten és világ törvénye ellen járó sz(ent) gyülekezetei meg botránkoztatók közönséges gyűlésben a templomban nevek szerént kitiltassanak a szentek gyülekezetéből mind addig, míg penitentia tartás által életeket meg nem jobbittyák és a sz(ent) gyülekezet által bé nem vezettetnek.”80 Kiskunhalason máig fennmaradt a szégyenkő, amire a legsúlyosabb bűnöket elkövetőket (általában paráznákat) felállították egy bizonyos időtartamra a bűnbánat látható jeleként. A szégyenkövet említő források egy részét Szilády Áron a kiskunhalasi anyakönyvből bő száz évvel ezelőtt publikálta.81 Az általa közölt esetek az 1746 és 1762 közötti, tehát a presbitérium felállítását megelőző időszakra vonatkoznak. Az ott említett „kövön állás” vagy „felállás” minden esetben paráznasághoz kapcsolódott. A szé- gyenkövön állás időtartama első alkalommal paráználkodóknak egy hét, visszaesőknek két hét volt. 1746-ban azonban egy minden órás várandós asszonynak visszaeső volta ellenére mindössze egy napot kellett a szégyen- kövön állnia. Az általam vizsgált presbiteri jegyzőkönyv alig néhány alkalommal említi a szégyenkövet. 1772-ben egy minősített paráznaság (hajadon a mostoha atyjával paráználkodott) kapcsán határozta a presbitérium, hogy „kedden a poenitentia tartó helyre (kell) állani, vasárnapig azt gyakorolni, minden napestig étel, ital nélkül böjtöltetni, akkor pedig fel fog oldoztatni”. Az említett poenitentia tartó hely minden bizonnyal a szégyenkő volt. Ugyanabban az évben a presbitérium határozatot hozott arról, hogy a város által erősen megveretett személyek poenitentiáját 1 napra rövidítették a „közönséges helyen”. A „közönséges hely” - okkal feltételezhetjük - ugyancsak a szégyenkő volt. Az egyik ritka alkalom, amikor említtetik a szégyenkő, egy 1772. évi eset, melyben a már házas és szülés előtt álló asz- szonyt hívta fel a presbitérium, hogy a hajadonkorabeli paráznaságért kiszabott és addig fel nem oldott egyházi fenyítéket tartsa meg, mielőtt eljön 78 RL. D 87.1/1. köt. 69., 72. p. 7« RL. D 871/2. köt. 41. p. skk. 80 RL. D 87.1/2. köt. 69. p. 81 Szilády Áron: Szégyenkő. In: Magyar Nyelv, 1906.177. p.
