Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)

2015 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szlávik Gábor: Henrike Maria Zilling Tertullianus-kutatásai

6

Egvháztörténeti Szemle XVI/1 (2015)

mását,3 amely majd csak Nagy Konstantin alatt nyert hivatalos elismerést. Tertullianus alakját és munkásságát így mindenkor jelentőségének megfelelően kezelte a kutatás.3 4

A születésekor a Quintus Septimius Florens nevet viselő Tertullianus neve alatt 31 hosszabb-rövidebb munka maradt ránk (Ezek legnagyobb részét valószínűleg ő maga írta - az elsőt Kr. u. 197-ben, a többit hozzávetőlegesen a Kr. u. 212-es évvel bezárólag.). A tertullianusi oeuvre méretét tekintve is impozáns. így megannyi információval szolgál a korai kereszténység világának megismeréséhez.5

A ránk maradt tertullianusi életmű számos helye, illetve közlése jól mutatja, hogy a szövegek megalkotója művelt ember: a Kr. u. II. század végi, Kr. u. III. század eleji Imperium Romanum latin nyelvű „értelmiségének”6 egyik jellegzetes képviselője. Az elsőrangú neveltetésben, ezen belül pedig főként jogi és szónoki képzésben részesült Tertullianus élete derekán lett kereszténnyé — a Római Birodalom hatalmi központjában, Rómában kiteljesedett ügyvédi karriert követően. Megtérése után ez az eleven és választékos stílusú alkotó visszatért a Birodalmon belüli Nyugat akkor legjelentősebb városi központjának számító Karthágóba, ahol szellemi erejét és írói képességeit most már a keresztény hit védelmének szolgálatába állította. Egyúttal éles szemű megfigyelőjévé és kérlelhetetlen kritikusává is lett az őt körülvevő keresztény és „pogány” világ fogyatékosságainak. Szenvedélyes hangvétele különösen a heretikusok ellen intézett irataiban mu3 Tért. Ápol. 32,1.

4 Újabb összegzésben ld. ehhez Chr. Butterweck ThR-szócikkét: Tertullian. In: Theologische Realenzvklopädie 33 (2002), 93-107. A korábbi irodalomból 1. küln. T. D. Barnes, Tertullian: A Historical and Literary Study, Oxford 19852 (1971: rec. M. R. Green, Phoenix 29,1 /1975/, 104-106.), továbbá D. Rankin fentebb már hivatkozott munkáját: Tertullian and the Church, Cambridge 1995.

5 Ez utóbbihoz Id. C. Schneider nagy ívű munkáját: Geistesgeschichte des antiken Christentums Bd. I, München 1954. Újabb összegzésben vö. ehhez C. és L. Pietri (szerk.), Die Geschichte des Christentums. Religion-Politik-Kultur, Bde. 1-3: Altertum. Ungekürzte Sonderausgabe, Freiburg - Basel - Wien 2003-2005 (francia eredeti: Paris I: 2000; II: 1995; III: 1998). A bennünket közelebbről érdeklő időszakkal az első kötet foglalkozik. Bd. 1: Die Zeit des Anfangs (bis 250). Ezen belül Id. a V. Saxer által írt fejezetet: Das christliche Afrika (180-260); 622-665 (Kap. IV); küln. 628 skk (Tertullian und seine Zeit). Utóbbit az itt recenzeált munka szerzője nem említi, ill. arra semmilyen formában nem hivatkozik.

6 A császárkori értelmiség, illetve általában véve az „értelmiség” korabeli fogalmához Id. H. Bardon, La notion d’ intellectuel á Rome, Studia Classica 13 (1971), 95-107. Némileg távolabbról vö. még ehhez G. R. Stanton, Sophists and Philosophers: Problems of Classification, AJPh XCIV (1973), 350-364; továbbá P. Desideri, Dione di Prusa. Un inteilettuale greco nel’ impero Romano, Messina-Firenze 1978; küln. 283 skk. és 376 skk. Újabban ld. még V. A. Sir ago, La seconda sofistica come espressione culturale della classe dirigente del II sec., ANRW II,33,1 (Berlin - New York 1989; szerk. W. Haase), 36-78. és G. Anderson, The Second Sophistic - A Cultural Phenomenon in the Roman Empire, London - New York 1993; 2 sk; 8; 10 és passim; ld. még küln. 134; 157. és 190.