Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 3. szám - RECENZIÓK - Pótor Barnabás: Menedék - A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában 1950-1958 között végzett diákok visszaemlékezései
126 Egyháztörténeti Szemle XVI/3 (2015) képe: „Mit jelentett nekem a Debreceni Református Kollégium? A távoli apámat pótolta. Amióta pedig már ő nem él, azóta egyedül figyeli sorsomat, legalábbis én magamon érzem tekintetét és félőn tisztelem.” (52. p.) Az öregdiákok visszaemlékezéseiből egy olyan gimnázium képe rajzolódik ki, amely a korszak egyetlen működő református középiskolájaként védelmet tudott nyújtani a külső fenyegetéssel, a fennálló rezsim vallásellenességével szemben. Ahogyan arra többen is utalnak: elfeledtetve, „hogy kívül milyen rossz világ van”. (220. p.)6 A „belül” és a „kívül” dichotómiája a szövegek alapvető szervező erejének tekinthető. A Kollégium sajátos előírásai, felépítése, belső rendje szembeállítódik a kommunista diktatúra működésmódjával; míg az iskolát a nyújtott teljesítménnyel arányos elismeréssel jellemzik a visszaemlékezők, addig a kommunista rendszert a származáson alapuló egyenlőtlen megkülönböztetéssel írják le. Az egyházi iskola tanulóinak jutott marginális pozícióból való kitörés, az öregdiákok szerint, jellemzően olyan területeken valósulhatott meg a korban, melyek önálló, rögzített szabályrendszerrel és értékelési normával rendelkeznek. Ezt, a tanulmányi versenyek mellett, leginkább a sportról mondják el: „ A sport tehát, mint később tapasztaltam, nekem diákként egy tisztességes kitörési lehetőséget teremtett a hátrányos megkülönböztetés alól.” (207. p.) Az 50-es évek magas szintű refís sportéletét jól jellemzi, hogy - miként az első kiadáshoz írt előszóban elhangzik - Csiha András eredetileg csak ezt a területet szerette volna feldolgozni, a kötet végleges, tágabb koncepciója csak a későbbi egyeztetések során alakult ki (10. p.). A visszaemlékezők között szép számmal találunk egykori megyei-, országos bajnok, felnőtt-, vagy korosztályos-válogatott sportolókat, akik eredményeikkel nemcsak önmaguknak szereztek dicsőséget, hanem az iskola működését is legitimálták a rendszer támadásaival szemben. Amint azt az eddigiekben is láthattuk, a visszaemlékezések általában az egyén és a közösség viszonylatai között artikulálódnak: az identitás csak a másokkal való interakcióban, külső referenciákhoz képest alakulhat ki, tulajdonképpen a személy és a társadalom kölcsönhatása fejeződik ki benne.7 A szövegeket olvasva nemcsak az adott elbeszélőről kapunk képet, hanem egyrészt - természetesen - az iskoláról, másrészt a tágabb társadalmi környezetről, tehát egyfajta korrajzot is nyújtanak. Ezeket a tablókat azonban azzal a kritikával kell kezelnünk, hogy az elbeszélő az írás jelenidejében (s nem a visszaemlékezés tárgyának idejében) számára rendelkezésre álló történelmi/politikai/stb. tudáskészletét felhasználva festette meg őket, tehát hangsúlyozottan számolnunk kell az emlékezés jelenből konstruáló, a későbbi közösségi, kanonizált és/vagy alternatív múltinterpretációkat is magába olvasztó jellegével. Mivel azonban a személyes visszaemlékezések (és általában az élettörténet-elbeszélések) egyik fő feladata az egyén számára, hogy a megtett életutat jelentéssel, jelentőséggel lássák el, szintén feltételezhető, hogy a közösségi, társadalmi kérdések valamelyest a 6 Egy másik visszaemlékező ezt így fogalmazza meg: „A politikai küzdelmektől hangos külvilág zaját felfogta a Kollégium vastag fala, és az újrakezdés nehéz éveiben az évszázados állandóság higgadt nyugalmát árasztotta. A régi szokások szerint zajló kollégiumi életben a szegénység, a sovány konviktusi koszt nem okozott riadalmat, kétség- beesést, sokkal inkább a rendíthetetlen megmaradás bizonyítéka volt.” (50. p.) 7 Boga, 2013.50. p.
