Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 3. szám - RECENZIÓK - Pótor Barnabás: Menedék - A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában 1950-1958 között végzett diákok visszaemlékezései
Recenziók 127 visszaemlékező személyes tapasztalatát is képezik, az ő személyiségén keresztül átszűrődve jelenítődnek meg.8 A Menedékben található írásokra is jellemző ez a kettősség: amellett, hogy egy-egy személy életútját (vagy annak részletét) mutatják be, egy közös identitásra, illetve a közösség identitására szintén következtetni engednek.9 A visszaemlékezéseket olvasva egy nagyjából homogén csoportidentitás bontakozik ki: többségében sikeres emberek írásait olvashatjuk, akik idős korukban is tartják a kapcsolatot a kollégiummal, illetve egykori diáktársaikkal. Éppen ezért a visszaemlékezők társasága - bár valószínűleg nem is ez volt a cél, és nem tudatosan alakult így - nem nevezhető reprezentatívnak. Az iskola 50-es évekbeli helyzetének pontosabb megértéséhez ugyanis szükséges lenne megnézni, hogy a későbbi életpályájukat tekintve kevésbé sikeresek miként emlékeznek utólag a kollégiumra. A hozzájuk mint kontrollcsoporthoz való eljutás azonban meglehetősen nehéz. Ők ugyanis nagyrészt talán nem tagjai annak a hálózatnak, amelynek azonban részei a Menedék szerzőgárdája. E közösség utólagos, jelenlegi fontos ösz- szetartóinak tűnnek a kisebb-nagyobb időintervallumonként megrendezett osztálytalálkozók, melyek a történetek közös újramondására is lehetőséget teremtenek - erre éppen egy olyan öregdiák elbeszéléséből következtethetünk, aki évtizedekig kimaradt ezekből a találkozókból: ,Az én esetemben azért is nehéz a részletekre való emlékezés, mert az 1950-ben történt érettségim óta nagyon ritkán volt alkalmam találkozni volt osztálytársaimmal, amikor a gimnáziumi vagy kollégiumi emlékeimet felújíthattam volna.” (15. p.) A közös újramondás némileg egységesíti is a különféle történeteket, melyek így egyfajta kollektív, de részben utólag kialakított tudást eredményeznek az elbeszélések szerint együtt átélt múltról. A kötetből kibontakozó homogenitás tehát nem feltétlenül jelent az osztálytalálkozókat (mint csoportidentitást és elbeszélési narratívákat egységesítő eseményeket) is megelőző, azaz „kezdettől” azonos látásmódot. A legizgalmasabb elbeszélések mégis azok lesznek (bár az előbbi megjegyzésem szerint ezeket nehéz szétszálazni), melyekben eltérő kép bontakozik ki ugyanazokról az eseményekről, személyekről,10 hiszen ezekben domborodik ki az emlékezés szubjektív, perspektivikus jellege, amely nem a múlt magyarázata, hanem sokkal inkább annak megértése szempontjából fontos.11 A Menedék írásai egy olyan korszakról tudósítanak, persze utólag, évtizedek távlatából, melyről nagyon kevés írásos dokumentum maradt fent, ezért jóformán csak a ma is élő tanúk elbeszélései alapján tudunk róla képet alkotni.12 A visszaemlékezések tehát természetesen nem alkalmasak egy átfogó történeti kép megalkotására, de személyességükkel, közérthetőségükkel ismerősebbé tehetik a Debreceni Református Kollégium történe8 Vö. Gyáni, 2000.138-139. p. 8 Ennek teoretikus, részletesebb áttekintését ld.: Niedermüller, 1988. 378. p.; Vértesi LÁZÁR: Oral history - a szemtanúként elbeszélt történelem lehetőségei. In: Aetas, 2004.1. sz. 163. p. 10 Ebből a szempontból hasznos lenne egy névmutató összeállítása, amely megmutatná például ugyanazokról a tanárokról, alkalmakról szóló különféle feljegyzéseket. 11 Gyáni, 2000.136. p. 12 Győri L. János: „Egész Magyarországnak és Erdélységnek...világosító lámpása” - A Debreceni Református Kollégium története. Debrecen, 2006. 62. p.
