Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 3. szám - „A KATEDRÁRÓL” - Somodi Imre: A katolikus egyház reprezentációja egy Horthy-korszakbeli történelemtankönyv-sorozatban
A katolikus egyház reprezentációja egy [...] történelemtankönyv-sorozatban 95 nagy elismeréssel szólnak a koldulórendek szerepéről ebben a tevékenységben. Szent Ferencről és a ferences rendről rendkívül pozitívan, már-már panegyricusokban írnak. Szokatlan módon Szent Ferencet tartják a reneszánsz atyjának. A koldulórendek és egyéb szerzetesrendek részvételét az európai kultúra középkori gyarapodásában igen nagyra értékelik.23 Annak ellenére, hogy a reneszánsz születését Szent Ferenchez kötik, később mégis rendkívül dörgedelmes szavakkal ítélik el azt, mivel szerintük a reneszánsz elfordult a középkor aszkézisétől, „a társadalom közönyössé vált a természetfelettiek iránt”, és „a földi javak és örömök szolgálatába szegődött”, ebből fakadóan pedig a reneszánsz az erkölcsi romlás kora lett. Sőt a humanizmust egyenesen a kereszténységre ártalmas eszmének és az egyház ellenségének nevezik.2« A szerzők állításai több oldalról is támadhatók. Egyrészt a tankönyv által eszményített középkor erkölcsi szempontból koránt sem volt eszményi. Másrészt egyáltalán nem igaz, hogy a reneszánsz kor vallástalan lett volna. A reneszánsz kor emberét a természetfeletti legalább annyira foglalkoztatta, mint a középkor emberét. Hisz például a reneszánsz művészet alkotásainak nagy részét vallási témájú, funkciójú művek teszik ki, legyen szó építészetről, képzőművészetről, zenéről vagy irodalomról. Sőt a reneszánsz korban a művészek legnagyobb megrendelője, mecénása épp az egyház volt. Igaztalanul állítja a tankönyv, hogy humanisták érdeklődése egyoldalúan az ókori pogány szerzők felé fordult, hiszen a humanisták tevékenységének legalább ennyire fontos tárgya volt a Szentírás és az ókeresztény írók műveinek filológiai vizsgálata. Marczell és Szolomájer a reneszánsz és a humanizmus ilyen egyoldalú értékelésekor paradox módon ugyanazt a történeti toposzt veszi elő, mint az egyházat kritikával illető történészek - csak éppen más előjellel. A reneszánsz elszakadt a középkor vallásos világnézetétől - állítja mindkét oldal. Az egyik csoport szerint ez negatívum, a másik szerint pozitívum, de a dolog pikantériája, hogy egyiküknek sincs igazuk. Ahhoz képest, hogy a reneszánszról és a humanizmusról milyen negatívan nyilatkozik a két tankönyvíró, a protestantizmusról alkotott véleményük sokkal kiegyensúlyozottabb. A reformációról szóló fejezet elején a szerzők ugyan kifejezik, hogy a protestantizmusra úgy tekintenek, mint ami az egységes kereszténységet megbontotta és egyes népeket elszakított a katolikus egyháztól, de a továbbiakban viszonylag tárgyilagosan mutatják be a reformáció előzményeit, a reformátorok hitelveit, a reformáció eseménytörténetét és a vallásháborúkat. Leginkább az anglikanizmussal szemben elítélő a szerzők véleménye, mivel az angol reformáció nem elvi kérdések miatt robbant ki, hanem politikai érdekek motiválták a hitújítást. Az, hogy a szerzők a katolikus féllel szimpatizálnak, leginkább a szóhasználatból derül ki. A katolicizmussal kapcsolatban gyakran használnak pozitív jelzőket: „buzgó katolikus”, „lánglelkű főpap”, „atyáink hite”, a trienti zsinat „korszakalkotó munkája”, „nagy pápák, kitűnő egyházfejedelmek, szent férfiak és nők” stb. Míg a protestantizmussal kapcsolatban gyakoriak a negatív töltetű kifejezések: „tanításai nagy zavarokat keltettek”, „a protestánsok elkeseredett gyűlölete”, „kálvini rideg egyszerűség”, „gyűlölettel volt eltelve a katolicizmus iránt”, „üldözte az egyház híveit” stb. Ennek a szó- * * “3 Marczell-Szolomájer. V. 135-140. p. *« Marczell-Szolomájer. VI. 21-22., 26., 54. p.
