Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ittzés Gábor: Szellemjárás a késő 16. századi német evangélikus teológiában. Visszatérhetnek-e a földre a holtak lelkei?
Szellemjárás a késő 16. századi német evangélikus teológiában 39 A másik elhárítandó akadályt az jelentette, hogy volt néhány bibliai történet, amely névértéken éppen az ellenkezőjét bizonyította, mint amit az evangélikus teológusok egyre határozottabban állítottak. Ezeket a textusokat is meg kellett szelídíteni, de erre nem volt egységes stratégiája a szerzőknek. A nehéz szakaszokat néha egyszerűen figyelmen kívül hagyták, de az 1580-as évekre jobbára már kialakították az új tanításhoz illeszkedő olvasatukat. Ahol - elsősorban a transzfiguráció történetében - nem volt mód az átkeretezésre - a jelenés „előjelének” megváltoztatására -, ott az epizódot leválasztották a locusról, más példákat viszont - a kortárs beszámolókban szereplő jelenésekhez hasonlóan - ördögi csalásként értelmeztek. Az új konszenzus felé vezető úton az érvrendszer kialakításában három meghatározó tényező működését azonosíthatjuk. Egyrészt igyekeztek a tanítást bibliai alapokra helyezni, és ehhez az igehely-hivatkozások egy viszonylag zárt csoportját alakították ki, amelynek középpontjában A gazdag és Lázár példázata áll. Sokszor hivatkoztak az egyházatyákra is. A patrisztikus irodalomból egyértelműen kiemelkedő szerephez jut egy szakasz Aranyszájú Szent János Máté-ciklusának 28. homíliájából, amely gyakorlatilag kötelező részévé válik az alapkérdés tárgyalásának. Mindezeken túl valószínűleg mégis Luther hatását kell a legjelentősebbnek tekintenünk a formálódó új tanítás szempontjából, amint azt a tőle származó kiterjedt idézetek is mutatják, pedig a szerzők nem is mindig voltak tudatában, hogy tőle kölcsönöznek érveket, az ő gondolatait veszik át. Bármilyen fontos szerepet játszanak is a gondolatmenet egy-egy pontján a konkrét érvek, a konszenzusképzés folyamatának egészében másodlagosnak tűnnek abban az értelemben, hogy a kívánt eredmény megelőzi őket. Nem az érvek ellenállhatatlan logikája vezetett el az új látásmódhoz, hanem egy - a felekezeti polémia logikáján keresztül eleve adott - tételhez kellett támogatást találni. Ezt világosan mutatja az is, amikor a vizsgált időszak első részében már látszik, mit kellene bizonyítani, de az érvek még sokszor megbicsaklanak, és az is, hogy az idő előrehaladtával összességében csökkent az érvek jelentősége. A korábbi művek jellemzően még részletezően, kifejtve foglalkoznak a témával, és alapos magyarázatokkal próbálják igazolni a jelenések elutasítását. A korszak vége felé már inkább az új tanítás rövid, egyszerű megfogalmazásával találkozunk anélkül, hogy érvekkel gondosan körülbástyáznák. Ekkorra az már nyilván inkább evidenciának, mint részletes indoldást igénylő nézetnek számított. Amit ebben a változásban végső soron tetten érhetünk, az a felekezeti kultúra kialakulásának folyamata, itt egyetlen apró mozzanatában megragadva. A folyamatnak egyértelműen kitapintható iránya van, mégsem egyenes vonalban halad, mozgása a hermeneutikai kör forgását követi. Az új tanítás a változás irányát kijelölő értelmezési keret és az egyes „szövegek” konkrét olvasatainak egymásra hatásából születik meg, miközben a kialakuló dogmatikai konszenzus egy magasabb szinten visszacsatol a felekezeti identitásképző alapelvek - esetünkben például a sola scriptura, a másodlagos tekintélyek új rendszere vagy a tisztítótűz tagadása - egymást erősítő körforgásába. így a konfesszionális elhatárolódás egyszerre oka és eredménye e komplex folyamatnak.
