Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)

2015 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Katkó Márton Áron: Mérföldkő a magyar és román görögkatolikusok egyháztörténet-írásában

62

Egyháztörténeti Szemle XVI/3 (2015)

Szertartáséi Magyarok Országos Bizottsága 1898-as megalakulásakor csak liturgikus nyelv rendezését tűzte zászlajukra.25 Tegyük hozzá, egy egységes szervezet megalakulása érdekében a hajdúdorogi mozgalomnak azért is kellett elengedni a püspökség kérdését, hogy a szervezet keretében tudják a fővárosi elmagyarosodott rutén eredetű értelmiséget, többek között Szabó Jenőt is, akik a kormányzathoz hasonlóan, de attól függetlenül ugyanazon nemzetiségi érvek mentén nem támogatták a püspökség ügyét. A hajdúdorogi magyar és fővárosi elmagyarosodott rutén híveket tömörítő szervezet két csoportjának kompromisszuma nagyjából 1903-ig tartott. A magyar kormányzat a hívek korábbi, sokszor kellemetlen következményekkel is járó sajtókampányait is kiküszöbölendő, a Vatikán-akció keretében a maga hatáskörébe igyekezett vonni a magyar liturgikus nyelv ügyét. Ezzel, mint társadalmi szervezet, az Országos Bizottság léte fölöslegessé vált. Ezen túlmenően Szabó Jenő sem ítélte sikeresnek a szervezet működését, és le is mondott annak további vezetéséről. Igaz, Szabóban már 1904-ben felmerült a magyar hívek ügyének önálló püspökség keretein belül való rendezése, ám emiatt néhány korábbi barátjával meg is romlott viszonya,26 amelyből látszik, hogy nem volt meg a korábban tapasztalt egység a hívek között, s így nem is lehet a püspökség eszméjének egységes támogatását kimutatni.

A szerző megemlíti, hogy az ógörög liturgikus nyelv alkalmazását a latin rítus analógiájára Pászthélyi munkácsi püspök már 1883-ban felvetette lehetőségként, ám az érintett hívek ettől a lehetőségtől mereven elzárkóztak. Ezt az úgynevezett bilingvista álláspontot, miszerint egy liturgikus nyelv mellett a népnyelvet, mint kisegítő nyelvet használnák, maga Szabó Jenő is elvetette még 1907-ben is.27

A kormányzat sem jutott még el 1902-ben egy önálló püspökség szükségességének álláspontjára. A miniszterelnökségi iratokból egyértelműsít- hető, hogy a kormány a Vatikán 1902-es határozatára, mint a tolerari posse elv kimondására tekintett. Az 1903-ban megkezdett ám végül elhalt Vatikán-akció keretében is stratégiai célként tűzték ki a magyar nyelv behozatalát vagy legalább annak minél továbbtartó hallgatólagos tűrését. Ez utóbbi reményében pedig a kormány széleskörű adatgyűjtésbe kezdett az egyes egyházközségek liturgikus gyakorlatáról, részben a Vatikán tiltó határozatának esetleges negatív hatásait feltérképezendő, másrészt hogy képet kapjon a liturgikus gyakorlat Szentszék tudta nélküli fejlesztésének lehetőségeiről.

Némi elmozdulásként a Ferenc Józsefhez 1905-ben eljuttatott kormányzati emlékirat tekinthető, mely már egy átmeneti megoldást kínál. A kormány ebben még megmarad a magyar liturgia csendes fejlesztése mellett és az ógörög nyelvről nem tesz említést, s egy új püspökség felállítását sem tartja egyelőre lehetségesnek. Az emlékiratban leszögezik, hogy a magyar kormány ideális állapotként a 18. század egyházi berendezkedésére tekint, mikor is három soknemzetiségű érsekség (Esztergom, Kalocsa, Karlóca) keretében a hívek békében éltek egymás mellett, s mely ideális állapot

25 Források, 2014.360-361. p.

26 Mayer Mária: Kárpátukrán (ruszin) politikai és társadalmi törekvések, 1860-1910. Bp., 1977.155. p.; Salacz, 1974.153. p.

27 Szabó Jenő: Bilingvizmus a görög rítusban. In: UŐ: A görög-katholikus magyarság utolsó kálvária útja, 1896-1912. Bp., 1913.129-133. p., 130. p.