Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)

2014 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Jobbágy András: Nemzet és/vagy vallás. A magyarországi görög katolikusok identitása és liturgikus nyelve

Nemzet és/vagy vallás. A magyarországi görög katolikusok identitása... 47 Tisza István miniszterelnök az osztrák-magyar vatikáni nagykövetnek így írt 1904-ben: „Valóban megalázó helyzet az, hogy a magyar állam terü­letén élő görög katolikus hívek mindenike élhet szertartásaiban saját nyel­vével, csak éppen a magyar nem. [...] Merőben tarthatatlan álláspont ezt [...] megtagadni, és ezzel a görög.kat. magyarságot a nemzetiségi propa­gandának kiszolgáltatni.”23 Tisza az egyházi liturgiában használt ószláv nyelvet itt összemossa az élő ruszin (és esetleg szlovák) nyelvvel, másképp nem gondolhatott arra, hogy csak a magyarok nem saját nyelvü-kön tartják istentiszteleteiket. Igaz, a magyar az előbbiekkel ellentétben valóban sem­milyen kapcsolatot nem mutathatott fel az ószláwal. A korabeli közéleti diskurzusban gyakori elem, hogy az ószláv nyelvészetileg alig tér el a kora­beli beszélt ruszintól és orosztól, ebből kifolyólag pedig nem lehet holt nyelvnek tekinteni, mint a latint. Ezt a gondolatmenetet követi többek között Szabó Jenő egy 1911-ben a Főrendiházban elmondott beszéde is.2* Azonban mindez nemzetpolitikai szempontból - függetlenül valóságtar­talmától, amelyet nyelvészeti szempontból mi nem próbálunk megítélni - csak ürügy a cél, a magyar asszimilációs erő növelése érdekében. Visszatérve Tisza leveléhez, az általunk kiemelt érvelés következő pontja, hogy ezzel a helyzettel a görög katolikus magyarok ki vannak szol­gáltatva a liturgiavégzés során a nemzetiségi nyelv, elsősorban a román által jelentett propagandának. Tisza, együtt korának többi magyar és nem­zetiségi politikusával, a liturgikus nyelvet, mint általában a nyelvet egyfajta asszimilációs fegyverként fogta fel, amelynek hallgatása, esetleg tudása a nemzeti identitás változását vonta maga után, és amelyet ha nem „mi” használunk, akkor „ők” fogják. Gr. Szécsen Miklós Tiszának címzett válasz­levelében felhívta a miniszterelnök figyelmét arra, hogy a liturgikus nyelv elsősorban egyházjogi kérdés, amiben a magyar „elvi” álláspontok értel­metlenek. Az egyház univerzális intézmény, amelyben a nemzeti szem­pontok csak mellékes módon jelenhetnek meg.2s A nemzetpolitikai és az egyházjogi nézőpont között a kérdés tekintetében kibékíthetetlennek tűnő ellentét feszült, amit sokáig igazából egyik fél sem kívánt megoldani. A szövegépség óvása és a nyelv nemzeti asszimilációs eszközként való hasz­nálata szükségszerűen kizárta egymást. A vita megoldása végül akkor kö­vetkezik be, amikor Vaszary Kolos hercegprímás a megalakuló új hajdúdorogi püspökség számára a „semleges” ógörög nyelvet kéri liturgi­kus nyelvként a Szentszéktől 1912-ben. Az ógörög (koiné) mint holt nyelv liturgikus célokra alkalmas és engedélyezhető volt katolikus szemszögből, a magyar görög katolikus mozgalom pedig sikerként könyvelhette el, hogy nem az oroszra hasonlító ószláv nyelvet kellett továbbra is liturgikus nyelv­ként használnia. A mindenkori kormányzat számára a dualizmus időszakában a patro- nálási rendszer jelentett olyan eszközt, ami az egyházi élet közvetett vagy közvetlen befolyásolására nyújtott lehetőséget. A rendszer alapján az egy­házközségeket, intézményeket állami vagy kereskedelmi intézmények pat­ronálhatták. A román vezetésű, de sok magyart egybefogó nagyváradi egy- * 24 * 23 Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez a dualizmus korában, 1903—1906. Szerk.: Kemény Gábor. Bp., 1966. (továbbiakban: KEMÉNY, 1966.) 151-152. p. 24 Papp, 1996.133-134. p. « Kemény, 1966.152-153. p.

Next

/
Thumbnails
Contents