Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 2. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Csohány János: Pillanatképek a magyar református lelkészség történetéből
Pillanatképek a magyar református lelkészség történetéből 101 fordult, és létbizonytalanságban tartotta a gyülekezeti lelkészeket. Az 1567- ben a debreceni zsinaton Melius Juhász Péter tiszántúli püspök vezetésével megalkotott (jó részben általa fogalmazott) törvények - az ún. Articuli Maiores és az azok tömörítéséből keletkezett Articuli Minores - még a lelkészek védelmére alkották meg a papmarasztást. Minden évben, amikor kitelt a lelkipásztor szolgálati ideje, ő nyilatkozhatott arról, ha akart, hogy meg óhajt-e maradni addigi szolgálati helyén, ha nem, akkor az esperestől kérhetett új szolgálati helyet. 1607-ben már arról döntött a szatmárnémeti zsinat, hogy minden lelkész minden évben jelezze a gyülekezetnek, hogy' ideje kitelt, és ha az nem marasztja, akkor jelentse az esperesnek és kérjen új szolgálati helyet. Nem sokat használt az 1623. évi tasnádi zsinat határozata, amely az évenkénti papmarasztást úgy módosította, hogy a tanultabb lelkészek két évig, a kevésbé tanultak három évig maradjanak egy szolgálati helyen, és csak azután legyenek maraszthatók vagy meneszthetők. Az évi papmarasztás ennek ellenére általános lett,7 amíg Erdélyben 1778-ban királyi rendelet meg nem tiltotta azzal a kikötéssel, hogy csak cégéres bűn esetén, akkor is egyházi felsőbbség kivizsgálása után lehessen meneszteni a lelkészt, egyébként halálukig maradjanak szolgálati helyükön.8 9 A Magyar Királyságban 1791-ben a budai református zsinat is megszüntetni igyekezett a papmarasztást, azzal az engedménnyel, hogy háromévenként lehet egy-egy egyházmegyében egyszerre meneszteni azokat a lelkészeket, akiket semmiképpen nem akarnak marasztani. A bihari egyházmegyében 1835-ben,9 a tiszántúli egyházkerületben általában 1840 tájára szűnt meg a papmarasztás, ami nem csupán rendkívül megalázó intézmény volt, hanem az emberi rosszindulatnak szinte korlátlan teret engedett, amivel szemben a lelkipásztor kiszolgáltatott volt. Amennyiben a lelkipásztor valóban cégéres bűnöket követett el, meg kellett volna adni az egyházi hatóságnak a lehetőséget, hogy fegyelmi úton járjon el. A lelkészek nyugdíjáról századokon át nem volt szó. Az emberek mai szemmel nézve fiatalon haltak meg. Hosszú tanulási idő után igen rövid ideig szolgálhattak a lelkészek. A 40-es éveikben elmentek a mindenélők útján. Bocskai István 49 évesen hunyt el, ugyanannyi idős volt Bethlen Gábor is, akit Kemény János emlékiratában úgy emleget, hogy „az öreg fejedelem”. Ha nem tudott élete végéig szolgálni az idős lelkipásztor, mert alkalmatlanná vált a szolgálatra, ha nem volt „valamije”, vagy eltartására kötelezhető gyermeke, akkor egyházmegyéjétől koldulólevelet kapott, hogy annak felhatalmazásával adományokat gyűjthessen, ilyet kaptak a lelkészözvegyek is. 1762-ben a Tiszántúli Egyházkerület úgy rendelkezett, hogy a lelkészek önként adjanak járulékot saját fizetésükből az egyházmegyei nyugdíjalapba, ami segélyezheti a megélhetésre és szolgálatra képtelenné vált lelkészeket, valamint özvegyeiket és árváikat.10 1896-tól kaptak az országos református egyháztól nyugdíjat az özvegy 7 Tóth, 1964.33-34- p. 8 Kanyaró Ferenc: A papmarasztás eltörlése. In: Keresztény Magvető, 1903. 216-217. P9 Molnár Ambrus: Papmarasztás Bárándon a 18-19. században. In: Néprajzi Látóhatár, 1997.1-4. sz. 400-406. p. 10 Tóth, 1964.15-16. p.
