Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 2. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Csohány János: Pillanatképek a magyar református lelkészség történetéből
100 Egyháztörténeti Szemle XV/2 (2014) mai egyházkerületi közgyűlésnek megfelelő szuperintendenciális vagy generális zsinat esetében is. A kizárólag lelkészekből álló generális zsinati tagok választották a püspököt, akit szuperintendensnek is neveztek, az 1608. évi magyar országgyűlési törvény is úgy ismerte el az evangélikusok és reformátusok vallásszabadságát és autonóm egyházalkotmányát, hogy maguk választhatják szuperintendenseiket, tehát a szuperintendens szót használta, de mindkét egyház saját körében püspöknek nevezte általában ezeket a legmagasabb vezető tisztségeket. Világi túlsúly, az egyházalkotmányból paritásos egyházalkotmány Az országos politikai helyzet megváltozása kényszeritette a református egyházat alkotmánya megváltoztatására. I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1682-ben református főurakat állított a református püspök mellé az egyház hathatós igazgatása és szükség esetén védelme érdekében. Ez hamarosan szükségessé is vált, hiszen 1690-től Erdély uralkodója a mindenkori magyar király lett, aki katolikus vallású és a Habsburg dinasztia tagja volt.6 A Magyar Királyságban 1715-ben hozott olyan törvényt a katolikus többségű magyar országgyűlés, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette a protestáns egyházak autonóm testületi igazgatási szerveinek, az egyházmegyei és egyházkerületi zsinatainak megtartását. Az ügyek intézésére ezért szűkebb testületeket hoztak létre mind az evangélikusok, mind a reformátusok, amelyekben túlsúlyban voltak a tekintélyes világi egyháztagok, főurak, ill. középbirtokos nemesek. Ez az egyház védelme érdekében szükséges volt és eredményesnek bizonyult. Hosszú folyamat után, az 1860-as években, de végső soron 1881-ben a debreceni zsinaton született meg az immár egységes református egyház, amely az erdélyi és korábbi magyarországi egyházkerületeket egyesítette. Az 1881-es egyházalkotmány paritásos alapon biztosította az egyházmegyék, az egyházkerületek és az országos egyház vezetésében a lelkészi és világi elem részvételét. Az egyházközségekben pedig bevezette a presbiteri egyházkormányzatot, amelynek egyik elnöke a lelkész, másik elnöke a főgondnok lett, ami akkor kötelező hatállyal meg is valósult és bizonyos változtatásokkal máig is érvényes. Lelkészek az egyházközségben a papmarasztástól a presbitériumok állandósulásáig Kettős függésben éltek a református lelkipásztorok - amint már említettük, - a történelem során éppen ezért igen nehéz volt megfelelniük a velük szembeni elvárásoknak, amiket a törvények és a korabeli egyéb források igen részletesen elénk tárnak. A papmarasztás volt az egyik olyan intézmény, ami az évszázadok során eredeti rendeltetésének ellenkezőjére 6 CsohÁny, 1979.; CSOHÁNY JÁNOS: Magyar protestáns egyháztörténet, 1711-1849. Debrecen, 1994. (A Debreceni Református Teológiai Akadémia Egyháztörténeti Tanszékének Tanulmányi Füzetei 5.) (3. kiad.; továbbiakban: CSOHÁNY, 1994.) 21- 37-, 54-62., 110-118. p.; UŐ: Magyar protestáns egyháztörténet, 1849-1918. Debrecen, 1973. (továbbiakban: CSOHÁNY, 1973.) 61-66. p.; Uö: A Református Egyház 1881. évi Debreceni Zsinata. In: Theologiai Szemle, 1981. 5. sz. 290-294. p.; Uő: Az 1881. évi Debreceni Zsinat megnyitása. In: Confessio, 1981.4. sz. 43-47. p.
