Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)

2013 / 4. szám - RECENZIÓK - Fazekas Csaba: Klestenitz Tibor: A katolikus sajtómozgalom Magyarországon, 1892-1932

134

Egyháztörténeti Szemle X1V/4 (2013)

történet iránt érdeklődők megelégedésére — részletesen foglalkozik a lapkiadás anyagi hátterével, a lapkiadó gazdálkodásával, a terjesztéssel stb. A fejezetben kapott helyet az őszirózsás forradalmat követő köztársaság, valamint a tanácsköztársaság sajtóviszonyainak bemutatása is. Előbbi időszakban a folyamatosan feszült belpolitikai légkör a sajtó és a propaganda radikalizálódását eredményezte úgy a katolikus sajtómozgalom lapjai, mint a szociáldemokrata orgánumok részéről. A korszak belső feszültségeit jól mutatja, hogy 1919 első heteiben már nemcsak éles toliharcokra került sor, hanem több alkalommal a katolikus irányzatú sajtótermékek megjelenését is akadályozta például egy túlbuzgó katonatanácsi delegáció, vagy tették lehetetlenné radikális érzelmű nyomdászok. A sajtószabadság elvét képviselő köztársaság viszonyai között csak a lehetőségei teremtődtek meg egy sokszínű, plurális (ezért a katolikus orgánumoknak is publicitást biztosító) sajtóviszonyoknak, s legfeljebb viszonylagos sikereket mutathattak fel. Az 1919 márciusában hatalomra került proletárdiktatúra gyors lépésekkel számolta fel a sajtószabadságot és sújtott le elsősorban a „klerikális” nyomtatványokra, szerzőire és terjesztőire.

A kötet VI. és VII. fejezetei 1919 és 1932 között mutatják be a katolikus sajtómozgalom fontosabb eseményeit, folyamatait, a két periódus között a „keresztény kurzus” megteremtésére irányuló, illetve a bethleni konszolidáció kibontakozásának kezdetét jelző 1922-es évszám képez határvonalat. 1919 augusztusa után az útkeresést addig ellenzéki pozícióban kereső sajtómozgalom egy önmagát „keresztény-nemzeti” rezsimnek minősítő rendszerbe került. Az állam, a jobboldali-konzervatív politika meghatározó személyiségei karolták fel a KSV ügyét, így a rendszer formálódásának időszakában már hét lapot is tudott indítani. Klestenitz pontos jellemrajzát nyújtja a Nemzeti Újság, az Új Nemzedék és a többi, keresztény-jobboldali orgánumnak, szerkesztőinek, illetve munkatársainak. Az olvasók megszólítása, a polgári és baloldali sajtóval való konkurenciaharc mellett a KSV-nek kezdettől központi problémája volt önmagának és lapjainak minél erőteljesebb propagandája, amelyhez a „keresztény sajtó” megteremtésében érdekelt kormányzat támogatását is élvezték. A jobboldali és szélsőjobboldali társadalmi egyesületek is bekapcsolódtak a „keresztény” lapok melletti agitációba, amely utóbbiak részéről gyakran inkább a „zsidó” sajtóval szembeni ellenpropagandában, bojkott-felhívásokban és gyakran tettleges- ségig fajuló akciókban öltött testet. Az 1920-as évek elején a „kereszténynemzeti” kurzus ideológusai (például Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) a nemzet sorskérdései között kiemelt helyen foglalkoztak a sajtóval, pontosabban a „destruktív” -sajtó elleni küzdelemmel. Úgy gondolták, hogy a baloldali és liberális újságok „mérgezése” járult hozzá a háború végi nemzeti katasztrófához, ezért mindenfajta érintkezést (olvasást) tilalmaztak Az Est, a Népszava, a Világ stb. lapszámaival kapcsolatosan. Másik oldalról meg voltak győződve arról, hogy a „keresztény-nemzeti”, vagy akár az „ébredő”, „ fajvédő” sajtó olvasása egészséges nemzeti karaktert, gondolkodást képes kialakítani. Mindez elegendő volt a vehemens sajtópropaganda folytatásához, amelyben a katolikus egyház is kiemelkedő partnernek számított. (Fontosnak tartották ellenőrizni, hogy az egyházközség hívei milyen lapokat olvasnak, „sajtóvasárnapok” és egyéb demonstratív rendezvények segítségével nyomatékosították a „keresztény” sajtó olvasását stb.) E sajtómozgalom törekvései között azonban gyakran keletkeztek belső törés