Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 4. szám - RECENZIÓK - Fazekas Csaba: Klestenitz Tibor: A katolikus sajtómozgalom Magyarországon, 1892-1932
Recenziók 133 sadalom, egyház és politika - új típusú kölcsönhatásokat alakítottak ki, melyben a nyilvánosság erejének új funkciói is támadtak. Az egyházat alkotó tömegekre való támaszkodás (a modern idők katolicizmusának meghatározó igénye) elsősorban a nyomtatott szó mozgósító erejével volt megteremthető. A „katolikus reneszánsz” alapjait így már az 1890-es években lefektették, egyáltalán nem az 1919 utáni „keresztény-nemzeti” rezsim felkaroló-támogató hatásának volt köszönhető. E bevezető (I.) részt még hat további nagy fejezet követi, lényegében a kronologikus tárgyalásmód szabályai szerint. Klestenitz ugyanakkor igyekezett az egyes korszakokban a sajtómozgalomra vonatkozó információk teljességével fellépni. A II. fejezet az előzményeket, a sajtómozgalom kezdeteit, a katolikus sajtó modernizálásának felmerült igényét diagnosztizálja, a III. pedig a századforduló éveinek három tematikus blokkban való feldolgozását nyújtja. E három tematikus blokk egy-egy, a sajtómozgalomban meghatározó intézmény létrejöttét, szerveződését, társadalmi kapcsolatait és meghatározó személyiségeit mutatja be. (A már említett Pázmány Egyesület mellett a Katolikus Sajtóegylet, valamint a Mária kongregációk és a „sajtóhölgybizottságok” szerepéről informál.) Komoly fejezeteket szentel a „sajtóapostol” Bangha Béla fellépésének és pályakezdésének, a szak- irodalomban később gyakran emlegetett „aszemizmusának”, valamint e korai egyesületi mozgalom diagnózisának. Az első világháború a magyarországi sajtóviszonyokat is alaposan felforgatta, a katolikus sajtómozgalom korábbi és újonnan alakított lapjaira is nagy hatással volt. Klestenitz jó érzékkel mutat rá arra, hogy a háborús lelkesedés, majd az azt gyorsan követő elkeseredés, az ellátási nehézségekkel együtt nemcsak a vallásosság iránti igény átmeneti fellendülését, hanem a háborúellenes, a forradalmi eszmék térnyerése mellett a katolikus sajtó újrapozicionálódását is eredményezte. Már 1916—17-re kialakult az a meggyőződés, miszerint a polgári, liberális lapok voltaképp nemzetközi tőkés csoportok (és/vagy: a zsidóság) kezében vannak, ami - a háborús pszichózis és a bűnbakkeresés légkörében - hamar felerősödött és jobboldali, radikális irányba tolta a katolikus sajtókezdeményezéseket. Az V. fejezetet - jó arányérzékkel - teljes egészében a Központi Sajtóvállalat (KSV) létrehozásának szentelte a szerző. Aprólékos gonddal mutatja be a vállalat létrehozásának úgy eszmei, mind anyagi-szervezeti hátterét, különösen fontos, hogy nemcsak a sajtómozgalomban kiemelkedő szerepet játszó cég belső viszonyait tárta fel, hanem annak fogadtatását is. A KSV önképe mellett legalább ennyire fontos szerepet játszottak az „ellenhatások,” vagyis a szociáldemokrata és liberális kommentárok a bagatellizálás- tól a „klerikális” veszélyek szélsőséges hangoztatásáig. Kezdettől fontos szerepet játszott a KSV „felekezetiségének” kérdése, vagyis az, hogy menynyiben tekinthető a vallási alapú politikai sajtó a katolikusok és protestánsok közös ügyének. Az első világháború végén a „közös” ellenséggel, vagyis a polgári és baloldali újságokkal való harc elsősorban az összefogás tendenciáját erősítette. 1918 nyarán és őszén - a háborús bűnbakkereséstől egyáltalán nem függetlenül - fokozódó antiszemita agitáció vádját a politizáló katolikus lapok rendszerint elutasították, ugyanakkor sokat tettek azért, hogy az „anarchiával” és a „destrukcióval” való küzdelem szerves egységbe fonódjon a zsidókérdés radikális megoldásának szorgalmazásával. A politikai és eszmetörténeti szálak mellett a szerző - nyilván a sajtó
