Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 4. szám - BESZÁMOLÓK - Tóth Krisztina: The Papacy and the Local Churches (16th-20th centuries)
114 Egyháztörténeti Szemle XIV/4 (2013) paság szerepének változásáról beszélt a 19-20. században. A folyamat kiindulópontja szerinte Napóleon császársága idejére esik, fontos határkő az 1801-es konkordátum és a Qui Christi Domini bulla. Regoli szerint a püspökök elmozdításának kérésével Bonaparte az ultramontanizmust segítette, s bár valójában birodalmi egyházat akart létrehozni, megerősítette a pápa pozícióit. Az előadó úgy jellemzi ezt az időszakot, hogy az egyházi gallikanizmus halott, a politikai viszont megmaradt. Fontos megállapítása, hogy a 19. század 2. felében megfigyelhető egyfajta dinamika, a liberalizmus helyi egyházakra nehezedő nyomása azokat Róma felé fordította, ahol azt remélték, hogy támogatást találnak. A pápa személye mindinkább előtérbe került, mely az I. vatikáni zsinat határozatában csúcsosodott ki. A vallási élet centralizá- lódott, s ezzel együtt az egyház kormányzása bürokratikussá vált. Hogy e közegben hogyan viszonyult egymáshoz állam és egyház - ennek egy szeletét mutatta be Andreas Gottsmann, aki az osztrákmagyar püspökkinevezések hátteréről beszélt XIII. Leó, X. Pius és XV. Benedek pontifikátusa alatt. Előadásában részletesen vizsgálta a kiválasztási folyamatot, számos példát hozva a felmerült problémákra (például olyan püspöki kinevezésekre, amikor a kinevezett nem ismerte az egyházmegye nyelvét), és rávilágított a birodalom két részében tapasztalt eltérésekre és azonosságokra. Jelentős megállapítása, hogy az osztrák részen a püspökök kizárólag konzervatívok voltak, míg Magyarországon a liberális kormányhoz kötődtek, amit Budapest és Bécs különböző politikai orientációjával lehet magyarázni. A kinevezés bár az uralkodó joga volt, de mindkét birodalomrész esetében a kultuszminiszter, végső soron pedig a kormány javaslata volt a döntő. A Szentszék az 1890-es évektől igyekezett Rampolla politikájának köszönhetően az uralkodói kinevezést aláásni, az utódlási joggal bíró segédpüspökök kinevezését Rómának tartva fenn. Az osztrák jog ettől eltérő álláspontot képviselt. így Gottsmann meggyőződése, hogy az 1903-as vétó nem az államtitkár frankofón orientációjával magyarázható - ahogy a szakirodalom leegyszerűsítve igyekszik magyarázni -, hanem sokkal inkább a birodalmi kormánytól eltérő politikájában keresendő. A szekció utolsó előadója Igor Salmic volt, aki a Szentszék és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, illetőleg a későbbi Jugoszlávia kapcsolatát, konkordátum érdekében kifejtett erőfeszítéseit és ennek kudarcát vizsgálta elsősorban a 2006-ban megnyitott vatikáni dokumentumok fényében. Míg korábban a kutatások a tárgyalások csak egy-egy szakaszát vizsgálták, az előadó egységében tekintette át őket. Megállapította, hogy alapvetően négy szakaszra lehet bontani ezeket, melyek közül meghatározó az 1931-1935-ös, amikor 1933-ban a szerb király titkos tárgyalásokat kezdett a Szentszékkel a jugoszláv követség tanácsosán, Nicolö Moscatellon keresztül. Ezekből lehet rekonstruálni a konkordátum szövegének megszületését. Jelentős észrevétele volt, hogy annak ellenére, hogy Pellegrinettit is ki akarták zárni ezekből, Pacelli mindvégig informálta róluk, így kulcsszerepet játszott az események menetének alakításában. Az előadó szintén felvetette, hogy nem lehet elhanyagolni a konkordátum főbb kérdéseinek felvetésében
