Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 4. szám - BESZÁMOLÓK - Tóth Krisztina: The Papacy and the Local Churches (16th-20th centuries)
110 Egvháztörténeti Szemle XIV/4 (2013) értelmében a hatalom harmada az egyházi nemesség kezében volt, így a királyság jogainak védelme alkotmányos kötelességüknek is számított. Késő délután ismét három előadás hangzott el. Matteo Sanfilippo diavetítéssel kísért átfogó előadása keretében a 18. század főbb tendenciáit ismertette. Véleménye, miszerint alapvetően „rövid 18. századról” lehet beszélni, amely 1715-ben Franciaország hegemónikus terveinek végével kezdődik, illetve 1776-tal fejeződik be. (Utóbbi dátumot az előadó a forradalmak korának kezdeteként határozta meg.) A lassan globalizálódó világban a pápaságnak nem volt jelentős politikai-gazdasági súlya, amely folyamat tulajdonképpen már a 14. század elején elkezdődött. E kontextusba helyezte el a pápák, nunciusok, helyi egyházak, uralkodók egymáshoz való viszonyát, az összképet egy ki nem rakott Rubik kockához hasonlítva. Rámutatott, hogy a vizsgált időszakban (mai értelemben vett) nemzeti egyházakról még nem beszélhetünk, de az ezek kialakulását előkészítő elemek - Róma akaratából a püspökök szerepének növekedése és az állami ösztönzés, hogy a geopolitikai megosztáshoz igazodjanak az egyházak - megvannak. A nunciusok nem csak közvetítők voltak a pápa és az uralkodó között, hanem a püspökök és a helyi klérus ellenőrzésének eszközei is, így gyakran ellenszenvesek a püspököknek, akik szerették volna megőrizni privilégiumaikat az uralkodóval és Rómával szemben. Ezzel párhuzamosan autonóm tendenciák jelentkeztek német, cseh, magyar területeken, amik kettős politikához vezettek az utóbb említett tényezők irányába. Mindemellett az uralkodók a rekatolizációt használták fel uralmuk központosításához. E felvázolt összefüggésrendszer egyik elemét vizsgálta Olivier Poncet, aki a 16-19. századi francia nunciusok joghatóságának térbeli kiterjedéséről tartott előadást. Először rámutatott, hogy a francia államfők vélekedése szerint a nunciusok küldetése az uralkodó személyéhez kötődött, és nem egy adott területre szólt. A területiség a Szentszék szemszögéből politikai kérdés volt, az államtitkári utasításokban is az szerepelt, hogy a nuncius védje meg a Szentszék befolyását a királyságban, és nem csak a királynál vagy az udvarnál. Az előadó megfogalmazása szerint a francia nunciusok tényleges apostoli delegátusok is voltak. így küldetésük a területi működés szempontjából kettős volt: egyrészt diplomáciai és politikai, másrészt a helyi egyházhoz is szólt. A kolóniákra nézve eltérő és indirekt kompetenciával rendelkeztek. Poncet azt is vizsgálta, hogy milyen módon ismerte meg a nuncius a missziója tárgyát képező területet. Arra a következtetésre jutott, hogy nagyon ritkán hagyták el Párizst, a nunciatúra központját, inkább olvasmányok, térképek, s helyi prelátusok révén tájékozódtak. A 18. század janzenista krízise megsokszorozta a francia püspökök és a nuncius levelezését. Végkövetkeztetése - amely az utolsó általa vetített dián is olvasható volt -, hogy a területiség a pápai diplomácia konfessziona- lizációjának egy alkotóeleme volt. Klaus Unterburger szintén egy esettanulmánnyal folytatta: a müncheni nunciatúra 1785-1934-es történetével. A nunciatúra 1785- ben alakult, először szoros kapcsolatot alakított ki a bajor kormánnyal, de 1799 után nem működhetett, csak az 1817-es konkordátum után
